Così fan tutte
Részletek
Ajánló
Zavarba ejtő darab a Così fan tutte. Mozart a végtelenségig gyönyörű zenével, a komédia köntösében festi meg az emberi lélek rezdüléseinek, az emberi kapcsolatok dinamikájának legszebb és egyben legkínosabb pillanatait. Tényleg beleszerettem a húgom vőlegényébe? Tényleg elszerettem a barátomtól a menyasszonyát? Hogyan lehetséges ez? Egyáltalán lehetséges? Meg fog nekem bocsátani? Meg tudok neki bocsátani? S mi lesz utána? A harmadik, utolsó Lorenzo Da Pontéval közösen írott Mozart-opera ez a Figaro lakodalma és a Don Giovanni után, amelyet a zeneszerző életének utolsóelőtti évében, születésnapjának előestéjén mutattak be. A komponista ekkorra már mindent tud, amit az operaszerzésről, az emberi lélek labirintusának kifejezéséről tudni lehet, és a legmélyebben ki is fejezi azt áriák, duettek és valóban fergetegesen komikus nagy operai együttesek végeérhetetlen egymásutánjával, ahol egy egyszerű vásári komédia vérfagyasztóan igaz történetté válik. Az előadást Székely Kriszta, a Katona József Színház rendezője és igazgatója viszi színre, a 2021-es Hoffmann meséi produkciója után ennek a darabnak is mai, friss olvasatát keresve, mélypszichológiai rétegeit felfejtve, fiatal énekesekkel hozza azt közel a mai nézőhöz az Eiffel Műhelyház szintén mai, emberközeli környezetében.
Az előadás felvétele megtekinthető az OperaVision oldalán 2026. május 23. és november 23. között.
Korhatár
Előadások
Bemutató: 2026. május 15.
Cselekmény
A szerelmi vígjátékok érzelmi túltengését, szövevényes cselekményét és keserédes pillanatait Mozart és Da Ponte a végletekig fokozza a Così fan tuttéban. A szerelmesek nemcsak a másik rejtett arcát kénytelenek megismerni, de saját érzéseikben is elbizonytalanodnak, nem úszhatják meg sérülés nélkül Alfonso és Despina játékát. Székely Kriszta rendezése a mai ember énképének és kapcsolatainak bizonytalanságát mutatja be, a komikus és drámai helyzetek és szerepívek részletes kidolgozásával, miközben a megtévesztés és eltévedés számos lehetőségét komponálja a szereplők köré, akik számára a túlcsorduló virtuális szépség és álomvilág rétegei között csak egy dolog látszik biztosnak: a bizonytalanság.
I. felvonás
Ferrando és Guglielmo barátok és egy testvérpárba szerelmesek. Alfonso, aki idősebb, tapasztaltabb és egyúttal kiábrándultabb is náluk, figyelmezteti őket: ne bízzanak a nők hűségében. A két barát másképp látja a dolgot: biztosak benne, hogy menyasszonyaik, Fiordiligi és Dorabella soha nem csalnák meg őket. Alfonso a vita hevében fogadást javasol: huszonnégy órán belül bebizonyítja, hogy Fiordiligi és Dorabella ugyanolyan hűtlen, mint az összes többi nő. A barátok belemennek a játékba.
Fiordiligi és Dorabella alig várják, hogy újra láthassák Ferrandót és Guglielmót. Alfonso közli velük, hogy szerelmeik behívót kaptak, azonnal indulniuk kell. Fiordiligi és Dorabella kétségbeesetten búcsúznak a két férfitől, akik Alfonso tervét követve úgy tesznek, mintha háborúba indulnának.
A nővérek átadják magukat a szerelmi bánatnak. A rafinált Despina sem tudja megvigasztalni őket – előadást tart nekik arról, hogy nem léteznek hűséges férfiak, és azt javasolja, szerezzenek minél előbb új szeretőket.
Alfonso megnyeri az ügynek Despinát. Megbízza, hogy segítsen két „idegen” férfinak Fiordiligi és Dorabella közelébe férkőzni. Despina azonnal intézkedik, s a megjelenő két vonzó udvarló szerelmi vallomásokkal kezdi bombázni a lányokat. Fiordiligi határozottan visszautasítja őket, a női hűség meggyőző bizonyítékát nyújtva. Ferrando és Guglielmo már azt hiszik, megnyerték a fogadást, de Despina egy ötlettel Alfonso segítségére siet.
A két idegen úgy tesz, mintha öngyilkosságot követne el a visszautasítás miatt, és ez komoly hatást gyakorol a nővérekre. Despina ekkor orvosként visszahozza a haldoklókat az életbe, akik újrakezdik Fiordiligi és Dorabella ostromlását.
II. felvonás
Másnap Despina tovább okítja Fiordiligit és Dorabellát arról, hogyan viselkednek a magabiztos nők. Szavai megteszik a hatásukat: Dorabella bevallja nővérének, hogy vonzódik az egyik idegenhez (aki valójában Guglielmo, Fiordiligi párja), majd megegyeznek, hogy egy kis játékból semmi baj nem lehet. Megérkezik a két férfi, Dorabella beadja a derekát, Fiordiligi még küzd a vágyai ellen.
Ferrando féltékenyen dühöng, de nem adja fel a fogadást. Despina megdícséri Dorabellát, aki szerinte helyesen cselekedett. Fiordiligi összezavarodik az érzéseitől, és végül ő sem tud ellenállni a kísértésnek, azaz a másik idegennek (aki valójában Ferrando, Dorabella párja). Most már Guglielmónak is fáj a játék. Alfonso tárgyilagosan olvassa a két megsebzett szerelmes fejére korábbi álláspontját: a nők mind így csinálják.
Az eseményeket már nem lehet megállítani: a nővérek kettős esküvőre készülnek az idegenekkel. Azonban mielőtt aláírnák az okiratokat, Ferrando és Guglielmo váratlanul „visszatérnek.” Alonso leleplezi őket, és felszólítja a döbbent nővéreket, hogy béküljenek ki a csalódott barátokkal. A két páros így néz a közös, de kissé bizonytalan boldogság elé.
Operakalauz
Bevezetés
Opera párcserével. Méghozzá nem a barokk opera seriák szokott cselszövényes sablonjának szellemében, hanem programszerűen, következetesen, a csere érzelmi-érzéki konzekvenciáinak levonásával. A korabeli szóbeszéd szerint egy Bécsben megtörtént társaságbéli eseten alapuló Così fan tutte nyilvánvalóan messzebb ment az őszinteség terén, hogysem az következmények nélkül maradhatott volna. S ilyesformán nemcsak a maga idejében – 1792-ben, kevéssel Mozart halála után – bélyegezték e vígoperát „a világ legidétlenebb vackának”, amelyet csakis a „ragyogó kompozíció” ment valamelyest, hanem még az 1920-as években is így írhatott a Cosìról a Mozart-biográfusként is tevékeny német régész és filológus, Arthur Schurig: a zeneszerzőre itt a „Venus vulgivaga ábrázolása várt, azé a szerelemé, amely az első jöttmentnek odaadja magát, aki abban a pillanatban megtetszik neki”.
Alighanem ez a közös emberi természetünk elevenébe vágó és állhatatlanságunkra dévajul rávalló, kényes jelleg lehet az oka, vagy tán valami egészen más, de mindenesetre a Mozart – Da Ponte-operák közül a Così utóélete alakult sokáig a legnehézkesebben. Ezt jól jelzi, hogy a mi OPERÁ-nk például csak 1930-ban vette műsorára e művet, amelyből világszerte még a múlt század középső harmadában is jócskán húztak a karmesterek és egyéb vélt vagy valóságos illetékesek. Mára persze mindez már rég a múlté, jórészt kétségkívül diadalmas felvilágosodottságunknak köszönhetően. Mi több, lassacskán immár a „jé, milyen modern, milyen mai!” ujjongó rácsodálkozásán is túl vagyunk, bár korántsem kizárt, hogy itt is az operarendezők fogják majd zárni a sort. A feszengésnek mindenesetre már a múlt században vége lett, ahogy az eltartott kisujjú finomkodásnak is, s így már könnyebben lehetünk Mozart (illetve Mozarték) játszótársai. A Così fan tutte ugyanis olyan, mint azok a régi táblás társasjátékok, amelyek akár 4-5-féle különböző mulatságot is kínáltak számunkra gyermekkorunkban. Itt fogócska, bújócska, csiki-csuki, kirakós és átöltözősdi is akad: olyikat a színpadi szereplők játsszák egymással, olyikat meg Mozart velünk.
László Ferenc (Opera138)
Mind így csinálják? – interjú a rendezővel
[2026] Május közepén kortárs olvasatban érkezik az Eiffel Műhelyházba Mozart kései vígoperája, a Cosi fan tutte. Székely Kriszta fiatal énekesekkel, a darab mélylélektani rétegeit kibontva hozza közel az operát a mai nézőhöz.
Mozart az operai repertoár egyik csúcspontja, akinél a zene rendkívül pontosan kijelöli a kereteket. Rendezőkent mennyi mozgástered marad?
Helyenként, nagyon átgondoltan lehet kicsit ironizálni, akár idézőjeleket is kitenni a cselekmény egy-egy pontján, de nem szabad teljesen szembe menni az operával. Az a rendező, aki nem tiszteli kellőképpen a zenét, végül alulmarad, és ez Mozart műveire különösen igaz. A Così fan tuttét rendezői szempontból kemény diónak tartom. A fő kérdés számomra az, hogyan tudjuk megmutatni azt a kort, amelyhez szólni szeretnénk, hogyan lehet a szerelem „tesztelését” és a rászedés motívumát a mai viszonyok között értelmezni, és közben mélyebben megragadni a szereplőkben zajló lelki folyamatokat.
A Così fan tuttét a 19. században erkölcstelennek tartották, sokáig nem játszották, későbbúj librettókkal próbálták „megjavítani”. Szerinted ma hogyan tud érvényesen megszólalni?
Két dolog érdekel ebben a darabban leginkább. Egyrészt rímelőnek találom a mai világ működésére azt az identitáskrízist, amelyen a szereplők is átmennek, miközben folyamatosan cserélgetik a személyiségüket egymás – és saját maguk – előtt. Az online tér ma kiválóan alkalmas felületet kínál ehhez. Az emberek életük során rengeteg különféle identitáson mennek keresztül, más stílusokat próbálnak ki ízlésben, öltözködésben, életformában. Ebben nagyon erősen érzem a saját kapcsolódásomat is a történethez. Másrészt szeretném behozni az online világra jellemző randikultúrát is. Ahogy a darab végére minden kiderül, és visszarendeződnek a dolgok, úgy a való életben sem kell feltétlenül megijednünk attól, ha mindent megtudunk a másikról. Néha éppen akkor indul el valami két ember között, ha ledőlnek a falak.
Az opera meglehetősen sarkos kritikát fogalmaz meg a női nemmel szemben, ez mai szemmel nézve akár provokatívnak is tűnhet. Te mit szeretnél elmondani ezzel a történettel?
Az én kiindulópontomból nézve a darab elsősorban a szereplők önazonosságának instabilitásáról szól, beleértve a férfiakat és a nőket is. Nem szabad arra kihegyeznünk az előadást, hogy az egyik nem ilyen, a másik pedig olyan. Ha kritikát fogalmazunk meg, akkor azt mindkét nem irányában meg kell tennünk. Én leginkább az elveszettségről szeretnék beszélni. Különösen izgalmas számomra, ahogy a szereplők változnak, nemcsak a ruháik révén, hanem valahogy belülről is, ahogyan fokozatosan elkezdenek máshogy viselkedni. És persze ott van az opera végén ez a különös, kissé kicsavart happy end, ennek is érdemes megkeresni az értelmét.
Legutóbb 2021-ben, a Hoffmann meséit rendezted az OPERA felkérésére, akkor az Erkel színpadán. Milyen tapasztalatokat tudsz most beépíteni a Così fan tutte színrevitelébe?
Minden operarendezés után megfogadom, hogy a következőnél még mélyebben beleásom magam a zenébe. Ezt most is így érzem, és ez valószínűleg mindig így lesz, mert az ember sosem éri be azzal, amit már elért. A Hoffmann más típusú terhelést jelentett: nagy léptékű, sokszereplős, nagykórusos előadás volt. Ez most egy jóval intimebb, inkább műhelyjellegű munka. A neves operaénekes Kovács István mellett fiatalokkal, főleg pályakezdőkkel dolgozom majd, ami egészen másfajta energiákat hoz.
Az Eiffel Műhelyház atmoszférája eltér a hagyományos operaházakétól. Hogyan befolyásolta ez, hogy hova helyezd a cselekményt?
Az online világ irányába indultunk el, nagy kivetítőkkel szeretnénk megidézni ennek a közegnek a szemfényvesztését és trendiségét, szinte már a túlzásig fokozva. Egymásnak ütköztetjük a hétköznapi létezést és azt a képalapú, virtuális valóságot, ahol ma már a mindennapjainkat szervezzük és éljük. Ez az elgondolás nagyon jól illeszkedik az Eiffel nyers, indusztriális teréhez.
Szerinted az életkor hogyan árnyalja ennek a történetnek az értelmezését?
Én ezt az anyagot elsősorban a fiatalsághoz és az erre a korosztályra jellemző bizonytalansághoz kötöm. Ebben az életszakaszban az ember még azt érzi, hogy mindig lesz jobb, még bármi megtörténhet. Aztán egyszer csak mintha elmúlnának körülötte a lehetőségek, és ott marad egyedül. Innen válik igazán érdekessé Don Alfonso figurája is, hogy ő valójában honnan beszél, mi az az állapot, ami miatt beleavatkozik ezeknek a fiataloknak az életébe. Ez nála inkább életismeret vagy már valamiféle életuntság? Vagy csak meg akarja mutatni nekik, hogy az élet nem olyan egyszerű, mint gondolják?
A darab valamennyi szólista számára különleges feladat mind zenei, mind pedig a színészi megvalósítás tekintetében. Milyen instrukciókkal tudod legjobban segíteni az énekeseket?
Az énekesek gyakran vágynak arra, hogy olyan rendezőkkel találkozzanak, akik a zenés színházon kívülről érkeznek, mert másfajta formanyelvet hoznak. Én nagyon szeretek operaénekesekkel dolgozni, rendkívül nagy teherbírásúak és nyitottak. Az opera önmagában is nagyon abszurd forma, hiszen ha belegondolunk, a szereplők végig énekelnek benne. Ehhez képest a színészi jelenlét szükségszerűen mást követel. Számomra az az igazán izgalmas kihívás, hogy azt a többletet, amit a zene kifejez, ne duplázzuk meg a színpadi játékkal, hanem inkább ellenpontozzuk vagy új helyzetbe emeljük. Tulajdonképpen az érdekel, hogy ezeket a zenei „túlzásokat” valahogy más irányba toljuk el.
A Katonához képest itt másfajta közönséggel kerülsz párbeszédbe. Ez hogyan hat a munkádra?
A kortárs színreviteleket a hazai operaközönség lassabban fogadja el, ehhez idő kell. Éppen ezért tartom fontosnak azt az ambíciót, ami az OPERA művészeti vezetésében megfogalmazódott, hogy az Eiffelben helyet kapjanak kísérletezőbb előadások, és olyan alkotók is, akik nem az operarendezés hagyományos narratívájában nőttek fel. Ebből a szempontból ez a helyszín számomra nagyobb szabadságot jelent. A fejemben egy vagány, fiatalos rendezés körvonalazódik. A Hoffmann esetében voltak, akiknek hiányzott a korhű megközelítés, számomra azonban ezek túlságosan muzeális megoldások lennének. Persze, ha valahova engem hívnak rendezni, akkor valószínűleg számítanak arra, hogy mit képviselek majd.
Várhegyi András
(Az interjú eredetileg az Opera Magazin 2026. tavaszi számában jelent meg)
Mozart es Da Ponte utolsó operája
A Figaro lakodalma és a Don Giovanni bemutatása után a Mozart – Da Ponte szerzőpáros harmadik közös operája is II. József Habsburg uralkodó megrendelésére készült. A librettót Da Ponte eredetileg Mozart kortársának és riválisának, Antonio Salierinek írta, aki el is kezdett dolgozni az operán, ám egy idő után abbahagyta a munkát. A szövegkönyv több forrásból táplálkozott: fellelhető benne Ovidius Átváltozások című művéből Cephalus és Procris mítosza, melyben egy szerelmes athéni herceg teszi próbára felesége hűségét. Ehhez hasonló párhuzamot találunk Boccaccio De claris mulieribus című gyűjteményében és a Dekameron egyik novellájában is: a II. nap 9. történetében Bernabo egy piacenzai férfival fogad arra, hogy az ő feleségét ugyan nem lehet elcsábítani. (Dehogynem.) Feltűnő hasonlóságokat lehet felfedezni Ariosto Orlando furioso című költeményével is, továbbá az akkoriban Bécsben oly népszerű francia színpadi szerző, Marivaux egyes darabjaival; az „összecserélt” szerelmesek mintája pedig Beaumarchais Figaro lakodalmának utolsó felvonásában is megjelenik. Mozart félretette közismert idegenkedését a „kölcsönvett dolgokkal” és a fennkölt verseléssel szemben, és szabad teret engedett Da Ponténak. A librettistának is meg kellett adnia magát bizonyos pontokon, és csodálva figyelhette, amint komédiájának új és mélyebb értelmet ad Mozart fennkölt zenéje.
Sem Mozart leveleiből, sem Da Ponte memoárjából nem tudunk meg sokat a Così keletkezéséről. Két dolog tűnik biztosnak: Mozart 1789 decemberének végén tartott lakásán egy kis operapróbát Haydn és hitelezője, Michael Puchberg jelenlétében; az első zenekaros próbára pedig vélhetően 1790. január 21-én került sor, szintén Haydn közreműködésével. Az ősbemutatót 1790. január 26-án tartották a bécsi Burgtheaterben. Az a kevés kritika, ami megjelent a bemutató után, visszafogott volt, de többnyire pozitív. Zinzendorf gróf, a veterán operabarát és naplóíró „charmante-nak” tartotta a zenét és „mulattatónak” a szüzsét. E. T. A. Hoffmann nagyra értékelte a mű szórakoztató iróniáját, és összességében kiválónak találta. A darab témája nem különösebben zaklatta fel a korabeli bécsi közönséget; ekkor nem volt még jele annak a vitának, ami később oly sokáig a műre telepedett: a 19. században és a 20. század elején a művet frivolnak és/vagy erkölcstelennek minősítették, és az ez alatt az idő alatt létrejött kevés előadást is csonkított, leegyszerűsített változatban mutatták be. A Così fan tutte csak jóval a II. világháború után foglalhatta el méltó helyét az operarepertoárban.
Bár legtöbbször mint vígoperát emlegetjük, a szerzők művüket – akár korábban a Don Giovannit – dramma giocosoként, azaz „játékos drámaként” aposztrofálták: félúton az opera seria és az opera buffa között. A zeneszerző élt is mindkét műfaj eszközeivel, hogy a szereplők érzéseit, reakcióit ellenpontozza. Dorabella I. felvonásbeli „Smanie implacabili” kezdetű áriája félreérthetetlen paródiája a korabeli komoly operák zaklatott, dühös áriáinak. Ugyancsak az opera seria világát idézi Fiordiligi II. felvonásbeli rondója, a „Per pieta, ben mio”; azzal a különbséggel, hogy Mozart itt egy rendkívül őszinte és mély érzelmekről árulkodó áriával lep meg minket. Muzsikájának mélysége bámulatos zsenialitással fejti fel a látszólag felszínes librettó és az egyszerűnek tűnő történet rétegeit.
Kenesey Judit