Ránki György

Pomádé király új ruhája

kortárs Opera 6
, –
Magyar Állami Operaház
Az előadás hossza szünet nélkül
  • Egy részben:

Nyelv magyar

Felirat magyar, angol

Pomádiában, a királyi udvar az uralkodó névnapjára készül. Pomádé királynak azonban komoly gond nehezedik a vállára: egyetlen olyan ruhája sincs ugyanis, amit az ünnepségre felvehetne, hisz mindet viselte már legalább egyszer. Két idegen takács csodás szövetből szőtt ruhát ígér a királynak, valóban nem akármilyent: „A mi csodakelménk varázslatos holmi. / Varázslatos holmi, mert nem láthatja bárki! / A bölcs, az igaz látja, s elkáprázik tőle. / De a buta, a hitvány mit sem lát belőle.” Ránki György gyermekoperáját Hans Christian Andersen meséje alapján írta, zenei világa a magyar népdalkincsből építkezik (felcsendül az A malomnak nincsen köve, az A bolhási kertek alatt, az Anyám, édesanyám, elfeslett a csizmám – hogy csupán néhányat említsünk), és egészen a jazzes hangzásig ível. Károlyi Amy bravúrosan szellemes szövegkönyvére komponálta a művet a zeneszerző sziporkázó zenei tréfáival, amivel görbe tükröt tart a királyi udvar képmutató világa elé. Bár meseoperáról van szó, mind a zene, mind Tornykőy Attila rendezése elkápráztatja a közönséget a legifjabb nézőktől a legidősebbekig.

Cselekmény

A vásártéren nagy a sürgés-forgás. Dani és Béni fennen hirdetik: minden mesterség közül a leghasznosabb a takácsoké, főleg, ha valaki olyan csodakelmét tud szőni, mint ők. Arra jön az őrjárat, s mikor a kapitány megtudja, hogy a két messziről jött idegen csodakelmét kínál, nyomban viszik őket a király színe elé. Pomádé király őfenségének ugyanis fő a feje. Másnap a névnapját ünnepelné, azt a napot, amikor minden évben fényes díszmenetben vonul el szeretett népe előtt. Ezúttal azonban minden valószínűség szerint elmarad a várva várt ceremónia, mert a királynak egyetlen olyan ruhája sincsen, amit ne viselt volna már legalább egyszer. Hiába a rengeteg ruha, a király mindet megunta, a szabók pedig minden ötletükből kifogytak.

Amikor a nagy uralkodó bőséges reggelijét elfogyasztotta, elébe hozzák a két csodatakácsot. Óriási az öröm, a király visszavonja korábbi parancsát, melyben lefújta a másnapi parádét. Mégis lesz mit felvennie, nem kell az ágyban töltenie a névnapját! Dani és Béni megígérik, hogy csodafonalukból megszövik a csodakelmét, abból pedig kiszabják a csodaöltözetet. Egyvalamit azonban hozzátesznek: a ruhának van egy lényeges tulajdonsága. Csak az okosak, becsületesek és igazak látják. Aki hazug, gonosz vagy buta, nem lát mást, csak levegőt.

A királyt éjszaka rémálmok gyötrik. Mi lesz, ha nem látja azt a bizonyos csodaruhát? Gyorsan meneszti a kancellárját és a minisztereit, lessék ki a takácsok munkáját. Ha ők látják a kelmét, nyilván látja majd ő is, hisz egy király nem lehet butább az alattvalóinál. Szerinte "akinek hivatalt ád, észt is ád az Isten". Dani és Béni ezalatt buzgón szövik a semmit. Nem lát persze semmit sem a kancellár, sem a miniszterek, de senki nem meri bevallani.

Reggel megjelenik a király is. A megdöbbenéstől először szóhoz sem jut, de a takácsok annyira dicsérik művüket, hogy végül kötélnek áll, és bevonul a spanyolfal mögé próbálni. A ruha úgy simul deli termetéhez, hogy szinte nem is érzi, hogy van rajta ruha.

Végre sor kerül a nagy eseményre. A vásártéren felvonul a díszmenet, majd a fényes baldachin alól kilép a király: pucéran. A dermedt csendben egyetlen hang harsan, a kis suszterinasé: "a királyon nincsen semmi!" Erre aztán teljes erővel kitör a felfordulás. Hagyma- és paradicsomzápor zúdul a királyra és az udvartartásra; menekül az előkelőség, fut, ki merre lát.

Kritikai visszhang

"Az egymillió Pomádé országa lettünk – és nem lehetetlen, hogy kissé alábecsültem a létszámot. Ennek bemutatása az Operaház színpadán, egy nevelő célzatúnak, ízlésformálónak szánt előadás keretein belül véleményem szerint több, mint interpretációs telitalálat: tett."
Bók Gábor, Opera-Világ

Operakalauz

Bevezetés

Mélyen szimbolikus és igencsak meglepő, hogy az ötvenes évek legemlékezetesebb, zajos közönségsikert és hivatalos elismerést egyaránt arató operája egy olyan mű, amelyben kimondják: „A királyon nincsen semmi!” A Pomádét persze sokféleképpen lehetett nézni és hallgatni, s ilyesformán a rendszerellenes kritika árnyékát nem volt muszáj észrevenni, ahogyan a szélhámos csodatakácsok szövőkettőséből sem kellett feltétlenül kihallani a sztahanovista munkaverseny paródiáját. Hiszen van itt népi hangütés, pajkos Borisz Godunov-karikatúra, skót és kínai táncos betét, hangszerbemutató „reggebéd”, jazzes-nyugatias szellemesség (itt-ott az Egy szerelem három éjszakája zenéjéig előremutatva), ludasmatyis plebejus igazságtétel... Mi több, olyik egykorú kritika még az „egyházias harmóniák” kigúnyolását is örömmel fölismerni vélte a királyi udvartartás zenei ábrázolásából.

Ha jobban belegondolunk, az talán még az 1953-as fogadtatás osztatlanságánál is meglepőbb, hogy Ránki Kossuth-díjjal jutalmazott vígoperája utóbb is életképesnek bizonyult: elszakadva Oláh Gusztáv rendezésétől, de még Székely Mihály, majd utóbb Gregor József egyként frenetikus – és mélyen önironikus – Pomádé-alakításaitól is. Igaz, mindehhez azért jócskán kellett változnia magának a műnek is, amely legelső formájában egyfelvonásos gyermekopera volt a Rádióban, majd az Operaház színpadára háromfelvonásos formában jutott el, hogy végül 1968-ban szerencsés kézzel kétfelvonásossá tömörítse a zeneszerző. Méghozzá úgy, hogy a Pomádéból ekkor nemcsak zenei számok kerültek ki, de a darab cselekményszáltól és némi muss-anyagtól is megszabadult. Mindeközben az opera humora és bája megmaradt, s hogy címszerepe váltig hálás játéklehetőséget kínál a basszisták számára, azt legújabban Cser Krisztián, Palerdi András és Szvétek László Pomádéja is mulattatóan bizonyította.

László Ferenc (Opera138)

Az opera zenei világa

Ránki György operájának zenéje játékos, közérthető és élvezetes kicsiknek és nagyoknak egyaránt. A magyar népdal világából indul, mégis az operának azok a legizgalmasabb ré­szei, ahol a komédia, a karikatúra és az irónia jazzes hangzásvilága szólal meg. A zeneszer­ző mestere a jellemábrázolásnak, utolérhetetlen zenei tréfáival mutat görbe tükröt a királyi udvar képmutató világának. Az opera második jelenetében a ruhaszemlét egzotikus táncok sora teszi változatosabbá: egy skót, egy arab és egy kínai tánc. A három nép közül különösen Skócia és Kína textilipara híres. Valószínűleg mindenki hallott már a jellegzetes skótkockás gyapjúszövetről és a kínai selyemről. Először skót táncot hallunk. Igaz, hiába várjuk, hogy megszólaljon a legismertebb skót hangszer, a duda. Ez a tánc ugrándozós ritmusával inkább a skót jigek hangulatát idézi.

A skót után sejtelmes arab tánc következik. Ránki György sokat foglalkozott távoli, egzo­tikus népek zenéjével. Élete során járt Indiában, Vietnámban, Japánban és néhány évvel a halála előtt Kínában is megfordult. A keleties hangzást különféle eszközökkel éri el. Azonnal felkapjuk a fejünket a sajátos, idegenszerű dallam hallatán, amely az európai tánczenében szokatlan hangközökből építkezik (tritónusz, bővített szekund). Szintén jellegzetes, hogy az oboa, az angolkürt és a piccolo nem lépeget egyik hangról a másikra, hanem csúszik. Természetesen nemcsak a dallam, a kíséret is hozzájárul az egzotikus kép megrajzolásá­hoz. Az arab zenék ritmikus kíséretét az üstdob és a tamburin folyamatos dobolása és a vonós hangszerek ritmikus pengetése idézi fel. Végül még egy különös ötlet: a tétel dallama csak az A-Disz-A-B-E-B-A hangokon mozog, amely összeolvasva Etiópia fővárosának nevét (Addisz-Abeba) adja ki.

Az utolsó tánccal Kínába jutunk. Itt kétféle karakter jelenik meg. Az első egy csengő-bon­gó zene, amely fémes csillogását a triangulum és a xilofon hangjának köszönheti. A tánc második, lassú részében az angolkürt mélabús dallamot szólaltat meg. Ez a kezdetben még csak fojtott hangon, majd egyre szenvedélyesebben énekelt dallam a magyar nép­dalok hangzására is emlékeztet. A kínai zene ugyanis a magyar népzene ősi dallamaihoz hasonlóan csak öt hangból áll, ötfokú, zenei szakszóval: pentaton.

A takácsmesterség

A találóskérdésre, hogy „Sző, fon, nem takács, mi az?”, mindenki tudja a választ: hát a pók! De mi, illetve ki a takács? Magyarországon gyakori vezetéknév: ez arra utal, hogy valaha sok ember mestersége lehetett. A találóskérdésből azt is sejthetjük, hogy akárcsak a pók, a takács is sző és fon – tehát biztosan asszonyok munkájáról van szó, hiszen ki látott már férfiembert ilyesmivel foglalkozni!?

A takácsmesterség azonban korántsem volt könnyű, női munka, bár az asszonyok, lányok sem maradtak ki belőle: ők készítették a szövéshez felhasznált fonalat. De kezdjük az elején! Az ókorban használt függőleges szövőszéket a középkorban váltotta fel egy nagy, vízszintes faszerkezet, amelynek segítségével sokkal gyorsabban lehetett szőni. Ekkori­ban Magyarországon a legtöbb ruha lenből és kenderből készült. A finom rostú növényeket áztatták, törték, majd rokkán megfonták, míg a szálakból össze nem állt a fonal. Mindez hagyományosan az asszonyok feladata volt: egy-egy parasztcsalád annyi kendert ültetett, amennyit télen, amikor a földeken nem dolgozhattak, a nők meg tudtak fonni. Ezt a fonalat vitték el a falu takácsmesteréhez, aki inasa segítségével naponta 3-4 méter sima vásznat szőtt. Ha a megrendelő cifrább anyagra vágyott, a mester piros vagy kék pamutfonállal díszítette a vásznat.

A takácsok munkáját szigorú szabályok irányították: az inasnak három évig kellett vándo­rolnia mestertől mesterig, hogy a szakma minden csínját-bínját elsajátítsa. Csak ezután léphetett a céhbe mint legény, és még hosszú ideig kellett dolgoznia, amíg mesterré vál­hatott. A takácsok sokat adtak a becsületre, ezért gondosan ügyeltek, hogy minden mes­ter azonos mérőegységeket használjon, mert a vásznat hol a hossza, hol a súlya szerint árulták. A gazdagabbak persze finomabb anyagokból készült ruhákat viseltek: selymet, brokátot, bársonyt, csipkét, amelyeknek az alapanyagát messze földről, például Kínából vagy Indiából hozatták, majd aprólékos, finom munkával varrták, hímezték, drágakövekkel és igazgyöngyökkel ékesítették. Az ilyen öltözékek valóságos vagyonba kerültek, és hosszú ideig készültek – Pomádé király ostoba türelmetlenségét jelzi, hogy az új ruha elkészítésére csupán egyetlen napot ad.

Ma már többnyire gépek végzik a hajdani takácsok munkáját, mert így sokkal gyorsabb és olcsóbb. A gépi szövés egyenletesebb, de ha közelről megnézünk egy anyagdarabot, most is látható, ahogy a vékony szálak keresztezik egymást.