A kékszakállú herceg vára
Opera IC Audiofil sorozat
Részletek
Ajánló
Vannak olyan napok, amelyeken Operaházunk azért nem játszhat, mert estig próbák folynak a színpadán. Vannak olyan nézőink, akik csak kedvezménnyel tudnák meghallgatni kedvenc slágerdarabjukat. És léteznek olyan művek, amelyek bár nagyon népszerűek, minden évadban mégsem tudjuk adni azokat a produkciók torlódása, a program kötelező változatossága miatt. Mindezen gondokat egyszerre orvosolhatja az OPERA új sorozata, az IC, amely nevében a vasfüggöny angol kezdőbetűit hordozza (iron curtain), de egy expresszvonat sebességével is válhat népszerűvé. Sorozatszerűen csak a következő évadba kerül, de már a futó szezonban is bemutatjuk "degusztációs céllal" néhány estén ezt a több mint hangversenyszerű, szinte félszcenírozott operajátszási formát. A címek nagy szerzők legnagyobb művei, amelyek viszont kisebb kórusigénnyel, kevesebb, ám kifejezetten nagy szólistafeladattal bírnak.
A megelőző díszletes színpadi próba után alig 60 perccel a 20% kedvezményt érvényesített rajongó az Operaház vasfüggönyét leeresztve találja. A hatalmas, dupla acéllap 170 m2-es felülete nemcsak a mögötte lévő, másnap soron következő produkciót takarja el, hanem audiofil igényeket kielégítő hangvetőként is szolgál majd. Ugyanerre az Ybl-metszettel díszített óriási felületre vetítünk ki egyedi videóinstallációt, ennek felső részén magyar és angol nyelven helyezzük el a szövegfordítást. A zenekar szokás szerint árokban foglal helyet, a válogatott, elsőrangú vokális szólisták viszont - a vasfüggöny ajtaján kilépve - a rivaldában, a színpad legelején ülnek, s ha énekelnek, természetesen állnak.
A forma kvázi koncertszerű, ám a szereplők kottát nem használnak, viszont korhű jelmezt igen, arcuk-kezük-testük szabad a dramatikus gesztusokhoz. A közreműködő énekkar az épület különböző pontjairól látja el feladatát, erőteljes térhangzással meglepve a közönséget. És mindebből egyetlen igen fontos, közös élmény nyerhető: a vendégekhez sokkal közelebbi, a míves részleteket felnagyító, a normál színpadi működéshez képest sokkal intenzívebb, színesebb dinamikai skálájú, valóban lemezminőségű hangzás csodája Magyarország így minden bizonnyal legjobb akusztikájúvá tett nézőterén: az Operaház kvázi koncerttermében.
A 2026/27-es évadban A kékszakállú herceg vára, a Don Giovanni, a Rigoletto és a Tosca audiofil hangverseny-előadásaival folytatódik a 2025-ben útjára indult sorozat.
Korhatár
Előadások
Cselekmény
Bartók Béla és Balázs Béla szimbolista operájának főszereplője Kékszakállú és asszonya, Judit, aki családját és vőlegényét hagyta el, hogy szerelmét követhesse. Kékszakállú vára – azaz lelke – azonban hét csukott ajtót rejt. Judit ráveszi a férfit, hogy sorra kinyithassa őket.
Az első ajtó mögött a kínzókamra, a második mögött a fegyveresház tárul fel. Judit nem elégszik meg ennyivel, a többi ajtót is ki akarja nyitni, hogy szerelme várát fénnyel töltse meg. Kékszakállú további három kulcsot ad neki: a harmadik a kincseskamra, a negyedik a rejtett kert ajtaját nyitja. A kincsek, virágok azonban véresek. A férfi felszólítására Judit kinyitja az ötödik ajtót is: hatalmas fénnyel ragyog fel Kékszakállú birodalma. A felhők azonban sötét árnyat vetnek.
Judit most már a „legbelső” ajtók mögé is be akar látni, hiába kéri őt Kékszakállú: ne kérdezzen, csak szeresse őt. Judit megkapja a hatodik kulcsot, amely a könnyek tavának ajtaját nyitja. Az utolsó ajtó mögül végül a régi asszonyok tűnnek elő. Besötétedik.
Operakalauz
Bevezetés
„Bartók Bélának ez a darabja a legnagyobb dolog, ami itt, ebben a városban az én életemben történt. […] reveláció volt előttem, mint egy új világrész, valami kinyilatkoztatás” – írta Bródy Sándor. Hogy kicsoda Kékszakáll? Talán Átkozott Conomor, aki terhes feleségeit ölte meg, vagy Gilles de Rais, a 15. századi francia főúr? Esetleg Perrault híres mesefigurája vagy netán Anatole France nők által megrontott ügyeletes balekja, akit az utókor nagyított fel? Bóka László szerint „egy a szerelembe szabadult kamasz vágyvilágát” megtestesítő tragikus Don Juan, aki esélyt kap, hogy önvizsgálat révén megnyílhasson, de „az emlékezet mint szörnyű panoptikum, megmerevedve őrzi áldozatait”, s így törvényszerű, hogy az új asszony is ennek a panoptikumnak a része legyen.
Béldi Izor 1918-ban a Pesti Hírlapban ugyan rosszallólag ír a darab szexuállélektani beágyazottságáról, az önző szexus agressziójáról, de paradox módon a zene erejének mégsem tud ellenállni: „Bartók zenéje még rálicitál Balázs patologikus szövegére: afféle megzenésített psychopathia sexualis […] de még ebben az aberrációban is rendkívüli, a legnagyobb feladatokra hivatott alkotó erő nyilatkozik meg.” Kodály a Nyugatban a természetes hangsúlyú, magyarosan deklamáló nyelvhasználat zeneiségét emelte ki, de hangsúlyozta az operaközhelyek radikális lebontásának célzatosságát is. Alighanem ez a darab igazi botránya: Bartók hagyományhoz viszonyított látszatidegensége magyar szempontból a legnagyobb nyelvi-zenei otthonosság.
Csehy Zoltán (Opera138)
Egy „játszhatatlan” opera
„[E]lmennék a Kékszakállú próbáira; elmennék a Kékszakállú előadására! Most már tudom, hogy soha az életben nem fogom meghallani.” Valamikor 1915 elején így szakadt ki a fájdalom a feleségének levelet író Bartók Bélából, operájának ekkor már többéves vigasztalan kálváriáját felemlítve. A kékszakállú herceg vára 1911 márciusa és szeptembere között készült el, s a Balázs Béla misztériumjátékát megzenésítő operával Bartók még az év októberében megpályázta a Lipótvárosi Kaszinó 3 ezer koronás Erkel Ferenc-díját. Játszhatatlan – így szólt a döntnökök verdiktje, s néhány hónappal később a Rózsavölgyi Zeneműcég operapályázatán, majd utóbb a Magyar Királyi Operaházban is hasonlóan véleményezték a Kékszakállút. „Engem mint zeneszerzőt hivatalosan kivégeztek” – panaszkodott Bartók mindezek után egyik ifjabb pályatársának, Zágon Géza Vilmosnak (amúgy Zerkovitz Béla unokatestvérének), merthogy „vagy az illetőknek van igazuk: akkor én tehetségtelen kontár vagyok; vagy nekem: akkor ők hülyék”.
A zsenin esett sérelmet azután mégis alig pár éven belül orvosolták, s még forradalomra sem volt szükség mindehhez, elegendőnek bizonyult – Balázs Béla megfogalmazását idézve – a „grófi fölény, grófi hidegvérű pimaszság”. Az Operaházban néhány évnyi aranykort teremtő Bánffy Miklós ugyanis intendánsi hatalmával keresztülvitte a Kékszakállú bemutatóját, s így aztán 1918 májusa óta már nem csak a zenei, zenés színházi intézményrendszeren múlik Bartók egyetlen operájának megbecsülése, hanem rajtunk, a mindenkori operaközönségen is. S bármily nehéz is ezt bevallani, olykor kissé zavartan csodáljuk a Kékszakállút. A zavar oka persze nagyobbára Balázs Béla munkájához köthető, hiszen mindjárt a Regös prózai prológusa ingerlően mesterkélt-mesterkedő fordulatokkal él: „Régi vár, régi már / az mese ki róla jár. / Tik is hallgassátok.”
Balázs Béla és akiknek nem kell – Lukács György épp 1918-ban jelentetett meg e címen harcosan Balázs-párti tanulmánykötetet, ám igazság szerint a magyar olvasóközönség azóta is tart némi távolságot a máskülönben sokérdemű és főleg sokfelé forgott alkotó irályától. Csakhogy a Kékszakállúnak nemcsak a szövegezése, hanem a cselekménye és a mondanivalója is feszélyező némiképp, s ez már aligha függetleníthető Bartók hozzájárulásától és zeneszerzői állásfoglalásától. Mert hát a menthetetlenül magányos férfiléleknek ez a hősileg rettentő beállítása részint pózosnak, részint az önreflexiót teljességgel nélkülözőnek sejthető. Szóval restelkedve akár még úgy is érezhetjük, hogy azok az ajtók voltaképpen mind ugyanoda nyílnak. S közben azért váltig bámuljuk ezt a szembeötlően kevéssé operaszerű és oly nehezen rendezhető csodát. Lám, ez a mi birodalmunk!
László Ferenc (Opera138)
Egy francia legenda a magyar operaszínpadon
A Kékszakáll-mítosz eredetét két történelmi alakhoz is köti a hagyomány. Egyikük az 1. században élt breton uralkodó, Átkozott Conomor volt, aki akkor ölte meg feleségeit, mikor azok teherbe estek. A legenda szerint utolsó asszonyát azonban figyelmeztették a korábbi asszonyok szellemei, így ő megmenekült. A másik történelmi alak pedig a 15. századi nemesúr, Gilles de Rais volt. A „szent szörnyeteg” művelt, a keresztes hadjáratokat megjárt ember létére végül az okkult tudományok felé fordult, és szörnyű gyilkosságokat követett el. A leírások alapján fekete szakálla bizonyos fényviszonyok közt kékesen csillogott. Kékszakáll története Charles Perrault 1697-ben megjelent mesegyűjteményének köszönhetően híresült el. A romantika korában találtak rá újra a témára, és többen feldolgozták. Anatole France volt az első, aki Kékszakállt nem mint gyilkos szörnyeteget ábrázolta Kékszakáll hét felesége című novellájában, hanem mint egy ügyetlen férfit, akivel elbánnak a nők.
A magyar folklórban is megjelenik a történet – gondoljunk csak a Molnár Anna-balladára vagy Kőmíves Kelemenné históriájára. Balázs Bélát is megihlette a legenda, méghozzá elsősorban Maurice Maeterlinck feldolgozása, az Ariane és Kékszakáll, avagy A hiábavaló megszabadítás c. szimbolista darab, amelyből Paul Dukas komponált operát 1907-ben. A fiatal magyar író A kékszakállú herceg vára címmel írta meg saját színpadi változatát, amelynek teljes szövege 1910. május 13-án jelent meg a Színjáték című lapban. Kroó György zenetörténész szerint Balázs Béla a misztériumjátékot „eredetileg Kodálynak szánta, még 1910-ben fel is olvasta neki darabját. Bartók is jelen volt a felolvasáson, és a téma őt ragadta meg.”
Kenesey Judit