Requiem

A mű keletkezése

Verdi gyászmiséjét 1874-ben mutatták be, megírásának története azonban több évvel korábbra nyúlik vissza. Giuseppe Verdi (1813–1901) ugyanis az utolsó, Libera me tételt elsőként komponálta meg, mégpedig 1868-ban Gioachino Rossini halálára. „Egy nagy nevet vesztett a világ! Korunk legismertebb, legnépszerűbb művésze volt, és ő volt Itália legnagyobb dicsősége! Amikor a másik, aki még él [Alessandro Manzoni, költő] nem lesz már, mi marad nekünk?” Ezekkel a szavakkal fogalmazott Verdi értesülvén Rossini haláláról, ami után a legkiválóbb olasz zeneszerzők által közösen komponált Requiem javaslatát tette, hogy együtt tisztelegjenek az olasz komponista emléke előtt. Végül a javasolt Rossini-emlékceremónia zátonyra futott annak ellenére, hogy minden felkért zeneszerző időben elkészült az elvállalt Requiem-tétellel, Verdi maga a Libera mevel.

A Libera me megírása után a zeneszerző az Aida, illetve az e-moll vonósnégyes megírásával foglalatoskodott. 1873-ban azonban meghalt a fentebb szintén említett Manzoni, akit Verdi a végtelenségig tisztelt. Manzoni halálával tehát a zeneszerző visszatért a Requiem komponálásához. „Semmiféle köszönetet nem érdemlek azért az ajánlatomért, hogy Manzonink halálának évfordulójára gyászmisét írok. Lelki szükség indított rá, hogy legjobb erőimmel adjak tiszteletet ennek a nagy embernek, akiben éppúgy becsültem az írót, mint az embert, mint a hazafiasság mintaképét” – írta Verdi Milánó polgármesterének. 1874. április 10-én be is fejezte a művet, melynek eredeti címe: Gyászmise Manzoni halálának évfordulójára, 1874. május 22. A Requiem első előadására a milánói San Marco-székesegyházban, Verdi személyes vezényletével. Magyarországon először a Nemzeti Színház együttese Erkel Sándor vezényletével 1875-ben szólaltatta meg a Requiemet.

Verdi gyászmiséje

Verdi Requiemje a gyász személyes kifejezése, mely az egyházi liturgiából kölcsönzi szerkezetét és szövegét. Ám a katolikus gyászmise szövege Verdi számára kevésbé a hithez, mint inkább az érzelemkifejezés univerzális szükségletéhez kötődött. A Verdi Requiem drámai, operai minősége nem illik a megszokott templomi szertartáshoz, de szerzőjének soha nem is állt szándékában, hogy műve a liturgia részét képezze. Hans von Bülow híres megjegyzése, mely szerint Verdi Requiemje „opera egyházi köntösben” negatív élű kritika volt. Viszont ha elvesszük a kritikai élt, valóban igaz, hogy nincs más olyan Requiem, mely ilyen közel állna a drámához és a feszültséghez, mint Verdié, melyet a folyton hullámzó érzelmek a nagyoperákhoz teszik hasonlóvá.

A gyászmise liturgiája mindig változik: minden zeneszerző maga dönti el, hogy mely szövegrészleteket zenésíti meg. Verdi a szokásos nyitósorokkal kezd: Requiem aeternam dona eis, Domine (Adj, Uram, örök nyugodalmat nekik), amit a kórus és a zenekar halkan intonál. A négy szólista csatlakozik az áradó Kyrie eleisonnal (Uram, irgalmazz), ami az azt követő Dies irae-t (Harag napja) még félelmetesebbé teszi. A szoprán és a tenor magas G-t tart, amit a mélyebb szólamok, az éles pikoló és a dübörgő nagydob kísér. A sodró erejű tétel a harag napjára figyelmeztet, amikor a rettenetes jóslat szerint a tűz elpusztítja a földet. A Tuba mirum (Csodakürtök) basszusszóló-tételt rézfúvósok monumentális kara vezeti be, megfestve a trombiták zengését, mely a végső ítélethez hív össze mindenkit. A Szekvencia íve a Dies irae-től a Lacrimosáig a teljes érzelmi spektrumot bejárja a kínzó rettegéstől a kegyelemért való finom könyörgésig.

A négy szólista által énekelt Offertorium, vagyis a Domine Jesu (Urunk Jézus Krisztus) és a Hostias (Urunk, dicséretedre bemutatjuk az áldozatot) tételpár lágy kezdete, a krisztusi kegyelmet hangsúlyozza. Ringatózó metruma altatóra emlékeztet, és ahogy az énekesek megjelenítik a „szent fényt”, amit Isten Ábrahámnak és leszármazottjainak ígért, a vokális és a zenekari anyag egyaránt egyre fényesebbé válik. Verdi a pokol mélyéről (mély és sötét hangok) a megváltás fényességéhez vezet, és felkészít minket a Sanctus határtalan boldogságára, ahol a trombitafanfárok hirdetik, hogy „Szent vagy, szent vagy, szent vagy, mindenség Ura, Istene. / Dicsőséged betölti a mennyet és a földet.” Az Agnus Deiben (Isten Báránya) Verdi zenéje befelé fordul, és egy egyszólamú, díszítéstől mentes, variációs panaszdal szól. Minimális zenekar kíséri csupán a kórust, a szoprán, majd a mezzoszoprán szólistát. Nyugtalan szopránszóló vezeti be a Libera me (Ments meg engem) tételt. A korábbi részek drámaisága most visszatér, mintha a zeneszerző a bizonytalanság érzetével akarna minket magunkra hagyni: vajon mindenki számára eljön a megváltás? Többedszerre, de immár utoljára visszatér a Dies irae is, most azonban a kórus és a szoprán zárja le szinte hallhatatlanul suttogva: Libera me. Ments meg engem.

Mátrai Diána Eszter (Elizabeth Schwarz és Várnai Péter nyomán)

A rendező gondolatai

Verdi Requiemje zenei eszközökkel dolgozza fel az emberi létünk egyik esszenciális aspektusát, az elmúlás tudatával való együttélést. A színpadra állítás során alkotótársaimmal végig arra törekedtünk, hogy ezt a művet a zenei szövetnek megfelelő színházi formába helyezzük. Abból indultunk ki, hogy bár a mű minden tétele a halálról szól, ezek mindegyike más és más érzelmi töltéssel közelíti meg a témát, mi pedig ezeket a különbségeket szándékoztuk megragadni egy-egy képben vagy jelenetben. Következésképp az előadásra valamiféle epizodikusság jellemző, nem egy történetet mesél el, hanem egymáshoz lazán kapcsolódó pillanatok sorát, amelyeket nem feltétlen logikai, hanem sokszor asszociációs kapcsolatok fűznek egymáshoz.

Az egyetlen narratív jellegű összetartó erő, hogy az egyik szereplőnk – akit a szoprán énekes jelenít meg – szemszögéből látjuk az eseményeket, vagyis azt, ahogyan ő képzeli az apokalipszist, a halál napját. Az ő félelme, elkeseredettsége, illetve megbékélése, kiútkeresése jelenik meg. Ezt a szereplőt pedig igyekeztünk egy olyan környezetbe helyezni, ahol a halál áttételesen van jelen mint az élet megélésének a hiánya. Ehhez többek között Fritz Lang Metropolisának nyitójelenetét vettük referenciának, ahol a monotonitásba kényszerített élet akadályoz meg sokakat az érzelmek szélesebb skálájának átélésben. Innen indulunk el a víziók világába. Én nem gondolom, hogy ez az oratórium bármilyen szempontból is operának nevezhető lenne, de zenei eszköztárában valóban jelennek meg olyan elemek is, melyeket Verdi operakomponistaként alkalmazott, beleértve az olyan szerkezeti egységeket, mint a recitativo, ária, együttesek. Verdi a zenéjén át kínálja fel a halálhoz való különböző megközelítési lehetőségeket, amelyek sokszor ellentétesek, és mégis egyszerre érvényesek. Ebből az ellentmondásból fakad a mű ereje.

Tulassay Ádám