Pillangókisasszony

Bevezetés

„Nagyon szép, de nem Itáliának való” – őszintén szólva nemigen sejthető, hogy Puccini egy ideig miért vélekedett ekképpen David Belasco egyfelvonásosáról, amelynek azért sietve mégis lekötötte a megzenésítési jogát. Hacsak nem a majdani milánói ősbemutató kimeneteléhez kapcsolódott valamiféle kósza kabalás előérzete, ami nem lenne meglepő ennél az ízig-vérig (opera)színházi hatásvadásznál és sikerkalkulátornál. Az a premier ugyanis tényleg csúfosan alakult („valóságos lincselés” – borzongott Puccini), s a kritika által holttá nyilvánított opera rögtön lekerült a Scala műsoráról. Csakhogy a komponista még ekkor is megőrizte a hidegvérét, s akárcsak Verdi a Traviata kudarcát követően, úgy ő is adhatott némi időt kedves művének – és rakoncátlan közönségének. „Tudom, hogy élő és őszinte operát írtam, ami egész biztosan feltámad majd” –írta egy családi levelében, s azért maga is tett a dolog érdekében, hiszen a Pillangókisasszonyt alig három hónap múltán diadalmasan felröptető bresciai bemutatóra eszközölt néhány érdemi változtatást művén. Vagyis Pinkerton kapott egy pazar áriát, a két felvonásból pedig három lett, s utóbb még vagy négy alkalommal eszközölt kisebb-nagyobb módosításokat az akkor már világhódító operán.

Néhány éve a szégyen színhelyén, a Scalában Riccardo Chailly visszanyúlt a kétfelvonásos ősformához: fényesen bebizonyítva, hogy mindenesetre annak hajdani megbuktatása is az előre megfontolt süketség minősített esete volt. Az olasz repertoár egyik nagy és abszolút női címszerepével ékes opera, amely – újra csak a komponistát idézve – „folytonos duett, illetve monológ, amely mindig ugyanarra a célra tör”, persze réges-rég rendíthetetlen slágerdarab. Pedig az ilyesmikre érzékeny(ebb) jelenkorunkban a mű néhány pontján már helytelenítően megakadhat a szem: akár a tizenöt éves menyasszonyon, akár a felülnézetből láttatott japáni egzotikumon, akár B. F. Pinkerton voltaképp minden egyes cselekedetén.

Olyan mozzanatok ezek, amelyek gondolkodásra és reflexióra késztethetnék a mindenkori színreállítókat csakúgy, mint a figyelmüket a címszereplő nagyáriájára összpontosító szépkorú és szebb keblű operarajongókat. Igaz, itthon mindezeknél sokkalta népszerűbb (és szinte elnyűhetetlen) vitatémát kínál a cím körüli háborgás, elvégre a Madama tényleg nem kisasszonyt jelent. Ám hogy az 1906-os budapesti premieren a Pillangókisasszony cím alatt jutott a közönség elé az új mű, azt nem a külön bejáratú operai prüdéria magyarázta. Hanem a bevezetettség és a hagyomány elve, lévén a Vígszínház alig pár évvel korábban Pillangókisasszonyként mutatta be Belasco egyfelvonásosát (Pálmay Ilkával a főszerepben). Logikus döntés volt tehát megtartani a már bevezetett címet, és mivel Puccini operája az első pillanattól közönségkedvenccé vált magyar földön is, az utólagos címváltoztatás esélytelennek bizonyult.

László Ferenc (Opera138)

Egy siker bukástörténete

Giacomo Puccini csak akkor volt boldog, ha dolgozhatott, vagy legalább­is már megvolt a témája. 1900 júliusában megtekinti a Tosca londoni bemutatója alkalmával David Belasco nagy sikerrel játszott színművét, melyet az amerikai szer­ző John Luther Long Madame Butterfly című elbeszélése alapján írt. Ha nem igaz is, amivel Belasco dicsekszik önéletrajzában, hogy Puccini az előadás után felindulástól zokogva kérte tőle a darabot, a mű valóban nagyon hatott a maestróra. Különösen az ragadta meg, hogy bár nem tudott angolul, a világos szituációból mégis megértett mindent, a kis japán nő pedig elbűvölte. „Még mindig nem vagyok egyenesben. Egészen kétségbeesem és csak emésztem ma­gam… Ha legalább megjönne már az a válasz New Yorkból! Minél többet gondolok a Butterfly-ra, annál jobban rajongok érte.” (1900. november) Puccini nem tud várni. Beszerzi a darabot és Long elbeszélését. Máris gyűlnek zenei gondolatai, ég a vágytól. Üldözi, gyötri, ostromolja két librettóíróját, Giacosát és Illicát. „Kedves Giacosa, kérlek, könyörgök, letérdelek előtted… A vidéki tartózkodás a vége felé jár, azzal együtt a szükséges nyugalom is, és nekem még mindig semmi sincsen a kezemben. Kezdek kétségbeesni! Az ég szerelmére! Fejezd be a felvonást, mielőtt vége lenne a nyárnak!” (1901. június) Ezen a nyáron autót vásárol, mert minden technikai újítás izgatja, lelkesíti. Emellett az autózás segít levezetni türelmetlenségét a hiányzó librettó, és idegességét felesége, Elvira szaporodó féltékenységi jelenetei miatt. Ebben az időben Elvirának egyetlen lényre lett volna oka féltékenykedni, Cso-Cso szanra. Puccini minden gondolata a kis japán nő, a piccola signorina Giapponese.

1901 októberében annyi rimánkodás után végre megérkeznek Giacosa versei. A maestro teljes erővel nekilát az első felvonás komponálásának. Közben Illicát a többi képért gyötri, az utolsó jelenetekre részletes szcenikai elgondolásokat is ír. Így merül fel az elbűvölő hangulatú zümmögőkórus ötlete. Japán népzene után kutat. Milánóba utazik, hogy az ott szereplő Sada Yakko japán színésznő csicsergő hangjáról jegyezzen le eredeti témákat. Viareggióban felkeresi a japán követ ott nyaraló, szimpatikusan csúnya feleségét, aki szintén megismerteti japán dalokkal. A követné Tokióból eredeti hangfelvételeket is hozat számára. Közben rátalál a kis japán nő megszemélyesítőjére, Rosina Storchióra, akit Milánóban hallgat meg. Semmi sem elég gyöngéd, elég őszinte, elég bensőséges ahhoz, hogy kifejezze azt a nőalakot, aki maga a testet öltött vágyakozás, a Távol-Kelet Izoldája. Ennek a szere­lemnek persze a két librettista látja kárát, mert egymást érik a módosítási javaslatok. A zeneszerző egyes kívánságai majdnem szakításhoz vezetnek az érzékeny Giacosá­val. Puccini egy egész felvonás törlését határozza el, amelynek helyszíne az amerikai konzulátus lett volna.

1903. február 25-én Elvirával és sofőrjével Luccába autózik egy vacsorára. Visszafelé egy hágó kanyargó útján a kocsi lecsúszik a töltésről és fának ütközik. Puccini kirepül a kocsiból, a motor alatt találják meg nyílt lábtöréssel. A gyógyulás igen soká húzódik. Puccini keserves hónapokat él át, a komponálás félbeszakad. Csak a hónap végén kezd újra dolgozni. A családi krónika szerint egyik este félig tér­den, félig fekve, gipszbe kötött lábbal, nagy nehezen odacsúszik-mászik a zongorához, és boldogan szólaltatja meg az opera jellegzetes, opálszínben úszó harmóniáit. Soha nagyobb biztonsággal nem tekintett darabja sorsa elé, mint ekkor. Különösen meggyőzi művének hitelességéről az a nagy megértés és szeretet, amellyel a színpadi munkások a kellékestől a kulisszatologatóig végigkönnyezték a próbákat.

1904. február 17-én a milánói Scala zsúfolt nézőterén nem a Madama Butterfly bukott meg, hanem még Itáliában is ritka színházi botrány bontakozott ki. Puccini később így nyilatkozott érzéseiről: „Minden örömöm, amit valaha színháztól kaptam, eltörpül a fájdalom mellett, amely azon az éjszakán a Scalában ért. Akkor sem szenvedhettem volna jobban, ha egy fához kötve kellett volna végignéznem, hogyan tépi szét gyermekemet a kannibálok tömege. Bensőséges szeretettel hoztam létre Pillangómat, több szeretettel, mint bármely más művemet… Mikor nyolc hónapig nem tudtam lábra állni, szenvedve is dolgoztam… Szere­tett gyermekem mindenáron világra akart jönni… Nem hittem volna soha, hogy akkor este így kivégeznek. Nyögések, nyávogások, vad ordítozások, kuncogások kísérték áriáimat. A színfalak mögül az öltözőbe menekültem, de a nézőtér csúfondáros lármája oda is elhallatszott… Bevallom, hogy mialatt Rosina Storchio kétségbeesett bátorsággal gúnyos zsivaj közepette énekelte a második felvonás legszenvedélyesebb melódiáit – a fájdalom, a megalázás felindulásában sírtam.”

Az egyébként könnyen búskomorságra hajló Puccinit a botrány ezúttal inkább dac­cal tölti el. Az opera eredeti formáján módosításokat hajt végre: az első felvonást jelentősen lerövidíti, kihagyja Illica sok humoros japán jelenetét az esküvői képből, és tömörebbé teszi a szerelmi kettőst. A kihagyott, összeragasztott partitúraoldalakra Puccini ironikusan ráírja: „az opera legszebb részei”. A régi második felvonást két részre bontja, az új másodikat a zümmögőkórussal zárja. Az új harmadik – néhány fölösleges rész helyett – megkapja Pinkerton szép búcsúáriáját, amelyet Giacosa annyira hiányolt. „Tudom, hogy élő és őszinte operát írtam, amely biztosan fel fog támadni. A sajtó és a közönség mondhat, amit akar, rám dobhatják az összes követ, mint István vértanúra, mégsem sikerül eltemetniük; sem pedig megölni az én Butterfly-omat, mert ő új életre támad, elevenebb és egészségesebb lesz, mint valaha.” (1904. február) Három hónappal a botrányos est után a bresciai Nagyszínház közönsége – a milánói ellentábor nem kis csodálkozására – teljesen meghódolt az opera szépségei előtt.

Paál Gergely
(Fajth Tibor és Nádor Tamás Puccini című könyve nyomán)