Olasz nő Algírban
Részletek
Ajánló
A sevillai borbély és a Hamupipőke mellett az Olasz nő Algírban Rossini legtöbbet játszott vígoperája. A pikáns történet a „szabadító operák” sorába tartozik, melyben a kor kedvelt műfajának szabályai szerint egy gyönyörű fiatal nőt elfognak, és kínzás vagy halál várja, míg hős szerelmese fel nem tűnik, hogy megmentse őt. Esetünkben egy talpraesett olasz lány jár túl az őt elrabló és új feleségre vágyó algíri bej eszén, mindenki más legnagyobb megelégedésére. A címszereplő, Isabella, az operairodalom egyik legszellemesebb, legnagyszerűbb női karaktere.
A művet Szabó Máté rendezésében láthatják az Operaházban.
Korhatár
Előadások
Bemutató: 2017. november 18.
Cselekmény
I. felvonás
Musztafa bej algíri palotájában felesége, a szomorú Elvira panaszkodik bizalmasának, Zulmának: férje már nem szereti őt. Az eunuch szolgák szomorúan állapítják meg: a bej házában a nők csupán szenvedésre születtek. Musztafa lép be a kalózkapitány, Ali kíséretében. Elvira szánalomért könyörög férjének, aki undorral, ingerülten fordul el tőle. Mindenkit kizavar a teremből, Alit kivéve, akinek azt parancsolja, vezesse elé olasz rabszolgáját, Lindorót, mivel úgy döntött, a megunt Elvirát az olaszhoz adja. Ő maga torkig van az algíri háremhölgyek kényes dörgölőzésével is, és egy temperamentumos olasz nőre vágyik. Közli Alival, hogy ha hat nap alatt nem szerez neki ilyen asszonyt, karóba húzatja.
Lindoro távoli szerelme után sóvárog. Musztafa közli vele: kiházasítja. Lindoro nem győz kifogásokat keresni, miért nem fogadhatja el a házassági ajánlatot, de Musztafa elszántan tukmálja rabszolgájára saját feleségét.
A kikötőbe új kalózhajó fut be. A frissen érkezett olasz rabszolgák között van egy kivételes nő, Isabella, aki szerelme, Lindoro keresése miatt szállt tengerre, míg végül maga is fogságba esett. De nem esik kétségbe, hisz tudja jól: női bájjal és fifikával bármelyik férfit le lehet győzni. A kalózok előrángatják a foglyul ejtett Taddeót is, aki Isabella iránti szerelme miatt esett fogságba. Alinak azt hazudják, ők nagybácsi és unokahúg, egyenesen az itáliai Livornóból. Ali boldogan kiált fel: Isabella lesz Musztafa háremének dísze! Taddeo le van sújtva: már nem csak Lindoro, hanem emiatt a Musztafa miatt is főhet a feje. Isabella ingerülten vet véget szerelmes kísérője féltékenységi rohamának.
Lindoro és Elvira tétován állnak egymás előtt: egyiküknek sem fűlik a foga a házassághoz. Musztafa ront rájuk, hogy közölje: egy velencei hajót szabadon enged – azon Lindoro hazautazhat új feleségével. Elvira kétségbeesetten kérleli férjét, hogy ne küldje őt el, de Musztafa türelmetlenül fojtja belé a szót. Ali lép be, hogy az olasz nő érkezését jelentse. Musztafa azonnal izgalomba jön: türelmetlenül várja, hogy felesége távozzon, s ő meghódíthassa az olasz nőt.
Isabellát ünnepélyesen Musztafa elé vezetik, akit teljesen lehengerel az asszony. Isabella azonnal átlátja, miféle férfivel van dolga, és hogy érje el nála a célját. Taddeo ront a terembe, nyomában Ali. Musztafa karóba akarja húzatni a rendbontót, de Isabella közli vele: ő a bácsikája, így a férfi azonnal kegyelmet kap. Elvira, Zulma és Lindoro járul Musztafa elé, hogy utazásuk előtt utoljára könyörögjenek a bejnek. Isabella és Lindoro döbbenten ismer egymásra. Az olasz nő megtudja, hogy a bej saját feleségét adja Lindoróhoz, és felcsattan: az asszonynak maradnia kell, Lindorót pedig a rabszolgájának nyilvánítja. Musztafa hallani sem akar a dologról, de végül képtelen nemet mondani a követelőző Isabellának.
II. felvonás
Az eunuchok megállapítják: az olasz nő bolondot csinált Musztafából. A bej Elvirával és Zulmával üzeni meg Isabellának, hogy fél óra múlva kettesben akar vele kávézni. Elvira figyelmezteti férjét, hogy nem lesz egyszerű elcsábítania az agyafúrt nőt, Musztafa azonban már kitervelte, hogyan érhet célt: a nagybácsin keresztül próbálja majd megpuhítani imádottja szívét.
Amikor kettesben maradnak, Isabella dühösen veti Lindoro szemére, hogy elhagyta őt. A férfinek csak nagy nehezen sikerült elhitetnie vele: esze ágában sincs elvenni Musztafa feleségét, és soha nem árulta el Isabella iránti szerelmét. A szép nő végül megenyhül, és szökést tervez szerelmével.
Taddeo rohan Musztafa elé, és könyörögve kéri, mentse meg az őt karóval üldöző fickótól. Musztafa biztosítja őt, hogy nem akarja, hogy Taddeónak bántódása essen – ellenkezőleg: kinevezi őt helyettesének, azaz kajmakámnak. A posztért cserébe azt kéri, járjon közben érdekében az „unokahúgánál”, amibe Taddeo kénytelen-kelletlen beleegyezik.
Isabella, miközben csinosítja magát Musztafa fogadására, kerek-perec megmondja Elvirának, csak ő maga tehet arról, amiért Musztafa ráunt, de felajánlja, hogy kitanítja, hogy kell a férfiakkal bánni. Musztafa magához hívatja Isabellát, Taddeóval pedig közli, hogy amint tüsszentve jelet ad, azonnal hagyja őt kettesben „unokahúgával”. Az olasz nő Musztafa elé lép, aki büszkén jelenti be neki, hogy „nagybátyját” kajmakámmá nevezte ki. A bej tüsszentve ad jelet Taddeónak a visszavonulásra, aki azonban megmakacsolja magát és nem mozdul, hiába prüszköl a másik. Lindoro és Isabella remekül szórakoznak a két pojácán. Isabella a bej elé vezeti Elvirát, és követeli Musztafától, hogy engesztelje ki a szegény asszonyt. A bej őrjöngve fogadja meg, hogy megfizetnek még, amiért bolonddá tették.
Ali megállapítja, hogy Musztafa megérdemelte, hogy a rafinált olasz nő túljárt az eszén.
Taddeo Lindoro értésére adja, hogy ő nem Isabella nagybátyja, hanem a szerelme; Lindoro csak mulat magában a dolgon, és arra kéri Taddeót, segítsen neki kifogni Musztafán. A bejjel tudatják, hogy Isabella ünnepélyes keretek között szeretné Musztafát pappatacivá avatni – azaz megajándékozni a „szebbik nemért rajongók"-nak ítélt, kitalált címmel, amelynek elnyerése után mást sem kell tennie, csak enni és aludni. Eközben Isabella a szökési tervet készíti elő: az olasz rabszolgákat pappatacinak öltözteti, és lelkesítő beszéddel készíti fel őket a hazatérésre. A megjelenő Musztafát nagy pompával avatják pappatacivá, majd leültetik a kajmakám Taddeo mellé, és ételt-italt hozatnak nekik. Míg a két szerelmes bohóc zabál, Isabella, Lindoro és a többi olasz rab hajóra szállnak. Taddeo eszmél rá először a turpisságra, és még időben felszalad a hajóra, hogy ha szerelméről le is kell mondania, legalább hazatérhessen. Musztafa csak nagy sokára ébred rá, hogy lóvá tették. Szégyenében visszakönyörgi magát feleségéhez, Elvirához. A béke végre helyreáll.
Média
Kritikai visszhang
„Magával ragadó, szellemes muzsika, élvezetes, profi színészvezetésű rendezés (Szabó Máté) egyéni ötletekkel, a tartalomhoz illő, hangulatos, önmagában is jókedvre derítő díszletekkel.”
Spangel Péter, Magyar Demokrata
„A magyar temperamentum kiválóan illik Rossini olasz vérmérsékletéhez – így jött létre egy mozgalmas, pezsgő, egész estét betöltő operaelőadás.”
Charles E. Ritterband, Klassik Begeistert
„A most bemutatott, Szabó Máté által rendezett előadáson mindig történik valami a színpadon. Olyan nincs, hogy valamelyik szereplő tétlenül álldogál, legyen szó kórustagról, szólistáról, táncosról vagy éppen statisztáról a színpad valamelyik hátsó sarkában. Elfoglalják magukat, beszélgetnek, takarítanak, táncolnak, reagálnak a színpad többi részén zajló eseményekre. (...) Az autentikusnak tűnő jelmezek színesek, sokfélék: a háremhölgyeknek, eunuchoknak, Mustafa magánhadserege katonáinak, az érkező olaszoknak az öltözékei aprólékosan kidolgozottak, mutatósak (jelmez: Füzér Anni). A díszletek impozánsak, még a háttérben morajló tenger és a sivatag is épp eléggé illúziókeltő (díszlettervező: Cziegler Balázs). A fények játéka is tetszetős, változatos, olykor egyenesen szemet gyönyörködtető.”
Csák Balázs, Operaportál
Operakalauz
Bevezetés
Rossini huszonhét nap alatt komponált féktelen tréfája, mellyel megmentette Cesare Gallo, a pénztelen velencei San Benedetto Színház impresszáriójának becsületét, máig elképesztően sikeres. Az opera merő poénkavalkád, csillagszórószerűen sziporkázó őrület: a skála a tüsszögőkórus elképesztő ötletétől a hadaródalokon és a merész hangközugrásokon át a szabadkőművesség beavatási rítusait parodizáló Pappataci-szertartásig terjed. A hatalmas invenció ösztönössége azonnal magával ragadja a hallgatót, s a zene még az idétlennek ható effektusokon is könnyűszerrel átsegíti: Rossini ugyanis azt nyújtja, ami az opera buffa legjava. Az első felvonás fináléjának hangeffektusai elképesztőek, a fejekben zúgó harang („Nella testa ho un campanello”) például valósággal megszólal. A komolytalankodásban, ahogy az lenni szokott, komoly üzenet is megbújt: Isabella rondója („Pensa alla patria”) politikai töltetet kapott, és a korabeli Itália egyik nem hivatalos himnusza lett.
Csehy Zoltán (Opera138)
A rendező gondolatai
Vihetnénk a produkciót az iszlám irányába, de azt gondolom, ez a történet inkább a férfiakat készteti szembenézésre magukkal, az előadás pedig céljaink szerint az egészségtelen férfidominanciával szembeni kritika lesz. Amikor Rossini a darabot írta, a helyszínválasztással a cselekményt eltávolította saját korától, mintha ott és akkor ez egyáltalán nem fordulhatott volna elő. Számomra fontos az egyensúly, például abban a tekintetben is, hogy sokszor kimondjuk: csak látszólag van a piramis csúcsán a férfi. Ezt a látszatot porig kell rombolni. Ugyanakkor azt is fontosnak tartom, hogy józan előadást készítsünk. E tekintetben jelent segítséget, hogy Rossini a commedia dell’artéból építkezett a karakterek tekintetében, tehát van egy Colombinánk, Isabella, akinek az eszessége által bűnhődik meg Capitano, azaz Musztafa bej, illetve Pantalone, azaz Taddeo. Egyikük puhány, másikuk agresszíven férfias, a jelmezcsere pedig mindkét fél számára egyfajta meg semmisülés.
Az előadás díszleteit Cziegler Balázs, jelmezeit Füzér Anni tervezi. Nagyon érzékeny alkotók mindketten. Azt kértem tőlük, hogy egy mai olaszmániás észak-afrikai férfi otthonát lássuk a színpadon, de politikai utalások nélkül. Balázzsal azt kerestük, mi ennek a déli mediterrán világnak a legerősebb képi megjelenítése, és ezt a verőfény által keltett sziluettben találtuk meg. Abban, amikor belülről, az árnyékból megpillantunk valakit, a kinti erős fény megszünteti az arcot, csak az alak tűnik fel, de ahogy közeledik, úgy lesznek egyre tisztábbak a vonások, úgy lesz egyre pontosabb az egyéniség. Annitól pedig valós viseleteket kértem. Gyakran hallunk, olvasunk olyan történeteket, amelyek arról szólnak, milyen márkás fehérneműt, melegítőt vagy farmert vesznek fel az előírásszerűen mindent eltakaró tradicionális viseletek alá a muzulmán nők.
Ez a furcsa kettősség volt a fő inspiráció a jelmezeknél: a nők követik a szabályokat, de amikor maguk között leveszik a kendőt, a csadort, a burkát, valódi önmagukként állnak ott. Nem akartunk múzeumot színpadra tenni, ugyanakkor nem is kívánunk ellene menni a történetnek, de Rossini hagy nekünk némi rugalmasságot. Az a szándékunk, hogy úgy meséljünk ezen a vígoperán keresztül az iszlám világról, hogy ne jusson eszünkbe a CNN. Az ember ihleti a zenét, ilyen értelemben egyáltalán nem baj, ha a zene embert ihlet viszont.
Szabó Máté
Egy arab macho és egy olasz femme fatale találkozása
A történet az észak-afrikai Algírba repít, amely 1516-tól 1830-ig az Ottomán Birodalom része volt. Bár a környezet és a történelmi háttér valós, Rossini nem a hitelességre vagy a vallási, aktuálpolitikai, rasszok közti kérdések feszegetésére törekedett, hanem a felhőtlen szórakoztatásra. Ennek eredménye az orientalista környezetbe helyezett, mégis ízig-vérig olasz szabadulástörténet, amely Itália dicséretével és természetesen happy enddel zárul. A darab fókuszában a nemek és kultúrák harca áll: a felvilágosult európai világkép hódítása egy „barbár” kultúra felett, illetve az emancipált nő győzelme a férfiak dominanciája felett. Mint oly sok operának, ennek is a vágy a motorja: Isabella Lindoróra vágyik, Elvira Musztafára; Musztafa, Lindoro és Taddeo pedig Isabellára – azaz a Nőre, a szenvedélyes, szangvinikus olasz donnára. Női és férfi sztereotípiák skálája sorakozik fel előttünk a megunt, szervilis feleségtől a femme fatale-ig, és a vágytól elvakult, hatalmaskodó machótól a féltékenykedő, lóvá tett udvarlón és a romantikus szerelmesen át egészen a kasztrált eunuchokig. Az Olasz nőben nincsenek hősök.
Egy hősnő van: Isabella, aki egyértelműen a romantika modern feminista ideológiájának karakterjegyeit viseli magán: erős, független nő, aki – ahogy a „Cruda sorte” kezdetű híres belépőáriában ki is jelenti – tökéletesen tisztában van női vonzerejével, és könnyedén feltalálja magát bármilyen szorult helyzetben. Nem egy erős férfi menti meg őt, hanem ő maga kel útra, hogy kiszabadítsa fogságba esett szerelmét; végül pedig nem csak magát és kedvesét, de a többi olasz rabszolgát is hazajuttatja az algíri fogságból. („Pensa alla Patria” kezdetű hazafias áriája mai szemmel kissé furcsán hat talán a darabban, de ne feledjük, hogy Itália 1861-ig nem volt egységes állam.) Isabella a barbár erkölcsöknek hadat üzenve természetesen megleckézteti a bejt. Musztafának egy kitalált, magas olasz „rangot” adományoz: pappatacivá (a kifejezés egy olasz szóösszetételből áll: pappa – „zabálj” és taci – „hallgass”) avatja, akinek nincs más „dolga”, mint enni, inni és aludni. A hatalmaskodó, macho uralkodóból tehát egy csapásra „kasztrált”, impotens papucsférjet kreál, aki a darab végén döbben rá, hogy lóvá tették, és szégyenkezve könyörgi vissza magát „unalmas”, alázatos feleségéhez. Az olasz nő győz mindenek felett, „Keleten” pedig helyreáll a régi rend.
Kenesey Judit