
Keserédes komédiák
Walking Mad, Cacti, Sad Case
Részletek
Ajánló
Korhatár
Előadások
Bemutató: 2001. május 17.
Walking Mad
Ballet korábbi művészeti vezetője, a Svéd Királyi Balett és a Holland Táncszínház (NDT) egykori táncosa a nagyhatású Jiří Kylián ösztönzésére csaknem negyed százada mutatkozott be koreográfusként. Első próbálkozását (Mellantid) azonnal siker koronázta, melyet számos újabb koreográfia követett, például 2001-ben a Ravel Bolerójára kilenc táncossal színpadra álmodott Walking Mad. A darab a szókratészi elvet tükrözi, miszerint: „A legnagyobb áldások az őrület képében találnak ránk.” A lélegzetelállító táncműért Johan Inger még ugyanebben az évben elnyerte a legjobb előadásnak járó Lucas Hoving-, valamint a Danza & Danza díjat. „Ravel híres Bolerójának erotikus, már-már giccses története késztetett arra, hogy megvalósítsam saját elképzelésem. Szinte azonnal eldöntöttem, hogy különböző kapcsolatokról fog szólni különböző helyzetekben. Egy falat álmodtam, amely a minimalista zene alatt átformálja a teret, hogy kisebb tereket és helyzeteket hozzon létre. A Walking Mad utazás, melyben saját félelmeinkkel, vágyainkkal és a lét könnyűségével szembesülünk” – nyilatkozta a koreográfus.
Cacti
Sad Case
Média
Balettkalauz
Walking Mad
A különös hangulatú, minimalista látványvilágú és erőteljesen kortárs mozgáskészletű táncmű a Holland Táncszínház (NDT) táncosai számára készült 2001-ben, és számos fontos díjat nyert. A koreográfust Maurice Ravel híres Bolerója inspirálta, de a jól ismert, sokszor feldolgozott zenét ezúttal csupán kiindulópontnak tekintette. „A Walking Mad olyan utazás, amely során félelmeinkkel, vágyódásainkkal és a lét könnyűségével találkozunk” – vallja Inger. Az utazás pedig, amelyre félreérthetetlenül utal a kezdőkép (kabátban, kalapban érkező férfi), mindennapi életünk őrületeit is bemutatja, természetesen az örök témában, a nő–férfi viszonyban is. Ahogyan a mű gondolatiságát sem lehet egyetlen szálon végigkövetni, úgy a koreográfus a muzsika felhasználásában is szokatlan megoldásokat alkalmaz.
„Őrültségnek” tűnhet, hogy a tisztelettel övezett zenemű egyszer csak megszakad, elhallgat, majd egy idő múlva újraindul. Ezzel pontosan a zene ívét töri meg az alkotó. Majd végül nem a szokott zenei „csattanó” a táncdarab záróakkordja, hanem egy egészen más hangulatú mű, Arvo Pärt Für Alina (1976) című poétikus zongoradarabja festi alá a búcsúduettet, amely az elválásról, elszakadásról szól. Az alkotói eszköztár fontos kelléke a színpadon alkalmazott, kerekeken guruló deszkakerítés, a fal, amely kiterjeszti a mozgások lehetőségeit. Fel lehet rá mászni, lógni lehet rajta, vagy nekicsapódni, ajtók nyílnak és csukódnak benne, de le is dőlhet, hogy a táncosok testét emelve álljon fel újra. Rajta és ellenében is lehet táncolni... Életünk kereteinek, lehetőségeinek, gátjainak és kapuinak szimbóluma...
Major Rita
Cacti
A Cacti (Kaktuszok) című darab 2010-ben készült a Holland Táncszínház fiatal művészei számára, és egy kifejezetten kellemetlen élményfolyam inspirálta. Témája az alkotó és a kritikus általában feszültségekkel teli, aszimmetrikus viszonya. Alexander Ekman így emlékezik vissza erre az időszakra a saját életében: „Tele voltam zavarral és dühvel, amikor egy-egy újságban találkoztam a saját munkámról szóló kritikai írásokkal. Egyáltalán nem éreztem tisztességes dolognak, hogy valaki, aki csak ott ül a nézőtéren, eldönti és megmondja mindenki másnak, hogy miről szólnak a darabjaim. Én abban hiszek, hogy nincs »helyes« út, hogy mindenki oly módon interpretálhatja és tapasztalhatja meg a művészetet, ahogy neki jólesik. Lehet, hogy csak egy érzést ébreszt benned, amit talán nem is tudsz szavakba önteni, lehet, hogy nagyon is nyilvánvaló számodra az adott darab üzenete.”
El tudjuk-e fogadni nézőként, hogy nincs mindig szükség analízisre, hogy a művészet befogadása lehet egy pusztán intuitív, érzelmi folyamat is? Vagy mindig szükségünk van arra, hogy valaki elmagyarázza, mit látunk? A Cacti saját fontosságunkra épülő világaink kíméletlen kritikáját fogalmazza meg pontos és kíméletlen, mégis szeretetteli nyelven. Ez a darab jelentette Ekman számára a szakmai áttörést: a kreációt több mint 15 együttes tűzte repertoárra világszerte. „A Cactira egész életemben különös szeretettel fogok gondolni. Elmondhatatlanul nehéz olyan művet koreografálni, ami az első pillanatától kezdve egészen az utolsóig teljes és befejezett. Ebben a darabban sikerült úgy összerakni a puzzle összes darabját, hogy a kör tényleg bezárul a végén.” Nominálták a Dutch Zwaan táncművészeti díjra 2010-ben, 2012-ben a brit National Dance Awardra és 2013-ban a neves Olivier Awardra. A Magyar Nemzeti Balett először 2020-ban tűzte műsorára.
Braun Anna
Sad Case
A Sad Case egyáltalán nem egy szomorú történet, éppen ellenkezőleg, inkább vidám, sőt néha groteszk, ironikus, különleges, szabályok nélküli és megfoghatatlan. Mindenképpen hiányzik belőle a lehangoltság szürkesége, enerváltsága. Minden pillanatában kötődik az élethez, a földhöz közeli, valós, testté–vérré–hússá váló szenvedélyhez. A darab 1998-ban jött létre, amikor Sol León héthónapos terhes volt a lányával, és élete legfelszabadultabb időszakát élte. Ez az elemi alkotói öröm, életigenlés beleivódott a darabba, teljesen meghatározza annak genezisét. Még a legihletettebb művészek is különleges, kitüntetett eseményként élik meg, amikor az alkotói folyamat szinte átveszi az irányítást a saját tudatosságuk, tehetségük és tapasztalataik felett. León és Lightfoot értelmezésében a Sad case egy ilyen darab: szinte néhány pillanat alatt, természetesen, kérdések nélkül érkezett meg. Azóta a balettet egy adaptált változatban játsszák.
A mozgásanyag rendkívülisége a fizikai test és mozdulatok pontossága és azok mélyéről áradó, megfékezhetetlen ösztön elegyéből fakad. A mexikói mambó zenére rásimuló izgalmas, erős gesztusokból íródó mozdulatok egyszerre indukálnak szatirikus, mégis klasszikus táncélményt. Az emberi test az egyik mozdulatban egészen állativá alakul, hogy aztán visszatérjen a tökéletes formához, majd ismét egy animális gesztussá érjen. Az absztrakt jelenetek sorát a nézői tapasztalat fűzheti történetté, ebben az alkotó teljes szabadságot és eszközként szépen kimunkált, dinamikusan változó reflexiós felületet ad. A koreográfusok úgy választották ki az öt táncművészt, hogy közöttük érzékelhető, markáns különbség legyen. Az öt karakter három férfi és két nő, akik egymás mellett, és meg a pas de deux-k során is csak nagyon ritkán együtt szólaltatják meg a testüket, kifelé mutatják önmagukat, mintha nem is volna korábbi történetük együtt. Az pedig, hogy mit hoz a Sad case utáni első pillanat, teljesen kiszámíthatatlan.
Braun Anna