Aranykor: Beethoven

Bevezetés

A Magyar Állami Operaházban újévkor több mint egy évtizede Beethoven 9. szimfóniája csendül fel. Magyarországi bemutatóját anno az az Erkel Ferenc dirigálta, aki az intézmény első főzeneigazgatója volt. Az új esztendőt köszöntő előadás az elmúlt néhány évben abban is különlegességet hordoz, hogy belekerül Mahler 28 oldalas jegyzetének a tartalma, amely a szimfónia több pontján megerősíti Beethoven partitúráját.

Ludwig van Beethoven 1824 május 7-én olyat tapasztalhatott, ami pályája legnagyobb közönségsikerének könyvelhető el. Az aznapi koncerten a Hoftheaterben nemcsak a Missa Solemnis rövidített változatának bécsi premierjét hallhatták a nézők, hanem a 9. szimfónia ősbemutatóját is. Ezen a hangversenyen a monumentális darab nagy tetszést váltott ki, amelyről az egyik legmeghatóbb beszámoló feljegyzi, hogy az ekkorra a hallását teljesen elvesztett zeneszerző már nem hallhatta csodálóinak lelkesen tomboló tapsviharát, így az egyik szólista a nézők felé fordította őt, hogy láthassa a tapsoló kezek százát.

A mű sikere máig töretlen, számos ünnepi alkalom fémjelzője, a zárótétel örömóda dallama slágerszámba megy, és rengeteg film, szignál, sőt az Európai Unió himnuszának témájául szolgál. Mindez annyira felemelő és megható, mint amennyire problematikus és elgondolkoztató is. Ez a mű, melyben egy magányos ember legmélyebb művészi kifejezése lelhető fel, minden ünnepen, európai uniós himnuszon és alkalmon felülemelkedik.

A műről

Igazi korszakalkotó, formabontó zenedarabról van szó, melyben a szerző saját túlcsorduló mondanivalójával küzdött. Épp emiatt állt elő az új formával, melyről akkor még nem tudhatta, hogy a romantikus szimfóniaszerzők nagy példaképe lesz. Az első tétel minden elképzelést felülmúlóan drámai, a második egészen vad scherzo. A harmadik, lassú tétel a legnehezebb: bensőséges, végtelen nyugalomnak elképesztő megjelenítője. Az utolsó tétel megközelíthetetlen előadói szempontból, a személyes hang, az alig követhető, különleges variációs technika a megvalósíthatóság határán mozog.

Itt, amikor Beethoven olyan pontra jutott el, ahol már hangszerekkel nem tudta kifejezni, amit szeretett volna, az énekhanghoz fordult: a basszbariton szólista tulajdonképpen „nemes felháborodással” kéri ki magának azt az apokalipszist, amit a zenekar addig megfogalmazott. „O Freunde, nicht diese Töne! sondern lasst uns angenehmere anstimmen und freundenvollere.” Vagyis: „Ó, barátaim, ne ezeket a hangokat! énekeljünk kellemesebb, örömteljesebb dalt.” A kívánságnak a zenekar készséggel eleget tesz, és sorra felvonultatja a szimfónia első három tételének tematikus anyagát. A gordonkák és nagybőgők mint „beszélők” recitativója azonban valamennyinél a fejét rázza: „Ne ezt! ne ezt!” És akkor halkan, valahonnan a távolból felhangzik a mély vonósok együttesén az örömdallam, egy szólamban, a lehető legegyszerűbb formában. „Ez igen!” int a „szóvivő”, és valamennyien fellélegeznek: megtalálták azt a dallamot, amely egyedül alkalmas az öröm kifejezésére.

Beethoven utódai, követői is hasonlóképpen énekes szólistákat és kórust használtak szimfóniáikban. Így tett Gustav Mahler is, aki saját verziót készített Beethoven 9. szimfóniájából. Ő például híres 2. szimfóniájában, amelynek utolsó tételét ő maga „Der große Appelnek”, vagyis A nagy elhívásnak nevezett megjelenítve a pillanatot, amikor mindenki összegyűlik az utolsó ítéletre. Beethoven is ehhez hasonló előadói apparátusbeli monumentalitással feszíti szét a klasszikus szimfonikus formát. A 9. szimfóniának felfoghatatlan drámai, sőt színpadi ereje van, így talán sorsszerűnek mondható, hogy időről időre az Operaház színpadán hangzik el. Beethoven utolsó szimfóniájában miden a legfelsőbb fokon, vagyis a túlzás határán is túl szólal meg.

A mahleri változat

1895-ben Gustav Mahler átiratot készít a zeneműből, melyben nem hoz új zenei gondolatot, csupán Beethoven koncepcióját erősíti. A legfőbb változtatások egyike, hogy az eredeti kotta dinamikai jelzéseit, melyek pianissimótól (pp) fortissimóig (ff) terjednek, Mahler a szélsőségekig kitágította, azaz egészen pppp-től ffff-ig. A zenekari apparátust kibővítette további timpanival és négy kürttel, megduplázta a fafúvósokat és a vonósokat, illetve az addig használatban lévő natúrkürt és natúrtrombita helyett ventilhangszereket alkalmazott, azok gazdag lehetőségeit kihasználva. Nem változtatott az énekes szólamokon, sem a kórusén, sem a szólistákén, s megtartotta Beethoven tempójelzéseit is. Mahler így ír az átdolgozásáról: „Távol áll tőlem, hogy bármilyen önkényes célt vagy irányt kövessek, ahogyan az is, hogy hagyjam magam a hagyományok által félrevezetni. Állandóan és kizárólag azzal voltam elfoglalva, hogy Beethoven kívánságait a legapróbb részletekig megvalósítsam, és biztosítsam, hogy a mester szándékából semmi nem esik áldozatul […].”

Szerkesztette: Mátrai Diána Eszter
(Pándi Marianne, Hangversenykalauz, Zenekari művek, Zeneműkiadó, Bp., 1980. 103-121. és Harris Goldsmith 1992-es tanulmányának, valamint a 2023-as előadás karmesterével, Kovács Jánossal készült interjú felhasználásával)