Aida

Bevezetés

Jóllehet Verdi életművéből igazán nehéz (és ráadásul merőben ildomtalan vállalkozás) lenne kiemelni a különösen népszerű vagy ikonikus alkotásokat, ám az Aidával azért mégiscsak muszáj valami ilyesmit tennünk. Merthogy amit az utca embere nagyjából az opera műfajáról gondol – az az Aida. A fülbemászó nagy slágermelódiák garmadája, az egzotikus látványosság lenyűgöző/ megmosolyogható tablójeleneteinek sora, az obligát szerelmi háromszög, a cselekményt megtorpantó több balettbetét, de még az elmaradhatatlan extrém operai halálnem (itt épp a sziklasírba zárattatás) is mind fellelhető itt. S ha netán további bizonyságra lenne szükségünk, hát csak hallgassuk meg az Aida örökéltű Bevonulási indulóját az európai futballstadionokban! A típusosságnak ez a diadalmas felmagasztosulása mindazonáltal némi kockázatot is magában hordoz: könnyen megfeledkezhetünk a szóban forgó opera sajátszerű jegyeiről és külön értékeiről. Például a tablók, s bennük a lovak, a diadalszekerek és egyebek akarva-akaratlanul is elfedhetik a dráma intim, személyközi jellegét, amely pedig legalább annyira fontos, mint az egyiptomi-etióp ellentét. Vagy éppenséggel észrevétlenül maradhat a közönség, sőt olykor még a rendezők számára is a címszerep meghökkentő mértékű passzivitása. Aida ugyanis, miközben mindvégig kénytelen kétfelé, s méghozzá két, egymással kibékíthetetlenül ellenséges tábor irányában engedelmességet és szolidaritást tanúsítani – maga nem lép fel cselekvőként. Az etióp királylány két áriája s egész szólama oly mágikus vonzerőt gyakorol az eredendően aktív jelenlétű drámai szopránokra (is), s egyáltalán a primadonnákra, hogy az énekesnői energiák kiáradása sokszor maga alá temeti a tétlen figurát. S habár az olasz operai nőalakok sorában igazán nem ritka az eseményeket elszenvedő áldozat típusa, az azért mégis figyelemre érdemes tény, hogy Aida első és egyetlen önálló cselekedete: elrejtőzése a Radamesnek szánt sziklasírban. Igaz, e tettnek köszönhetjük az operairodalom legszebb szerelmi és halálkettősét.

László Ferenc (Opera138)

A rendező koncepciója

Amikor azt a megtisztelő feladatot kaptam az Operaháztól, hogy Giuseppe Verdi és Antonio Ghislanzoni mindenki által ismert gyermekét, az Aidát öltöztessem új ruhába, a feladat újdonságán kívül a mérete rázott meg. Nem csupán a fizikai méretekre gondolok, bár az Aida cím hallatán mindenkinek a grandiózus dimenziók, monumentális tömegek, díszlet- és jelmeztűzijátékok villannak be elsőre, hanem az értelmezésre: lehet-e fogást találni a klasszikus Aida-tradíción. A történet mélyreható és részletes elmesélésén kívül a fő kérdés ez volt: találok-e olyan rendezői szempontot, amelyből a történetet még nem mesélte el senki. Azonnal rámmosolygott a szíriai születésű Tammam Azzam Freedom Graffiti című alkotása, amelyet a szír polgárháborúról, illetve úgyszólván benne festett egy bejrúti falra. Gustav Klimt egyik kedvenc festőm, de nem ezért mart belém a kép, amikor szembejött. A háború gyötrelmeit és kínjait mutatta meg, miközben mesélt ember és szerelem törékenységéről, és nekem, gyakorló színházrendezőnek, a művészet elképesztő erejében is megerősítette a hitemet.

Így lett világos számomra, hogy az én Aidám az opera eredeti meséje mellett a háborúról fog szólni. A háborúról, amely egyidős az emberrel, és alighanem elmúlni is csak az emberrel fog. A háborúról, amely milliók életéről és haláláról dönt, szerelmeket és családokat szaggat szét, nincs tekintettel senkire és semmire. A háborúról, amely átitatja a hadban álló országokat, azok mindenféle rendű és rangú polgárait, a fáraóktól a rabszolgákig. Annál is inkább, mert az Aida története háborúban fogant, nemcsak a megírásakor, hanem a színpadon is. A hadifogoly etióp király és királylány, a szerelméért és szerelme miatt elbukó egyiptomi hadvezér története pedig mind-mind új, különös mélységeket kaphat az Aida történetén nem is annyira búvópatakként, hanem – stílszerűen – Nílusként végighömpölygő háború fényében. Egy háborús államot fogunk látni, amely beleroppan a háborúba, pirruszi győzelmet arat, és ez a győzelem, amelyet annyian akarnak, pusztulást hoz mindenkire, aki kívánta.

Méltóvá szeretnék válni a színpadi történetemben a szerelmesek darabvégi halálához. Bodor Johannna koreográfus az I. felvonás háborús és véres, szakrális templomi szertartásának világát kiterjeszti az egész darabra, az egyiptomiak túlvilágba vetett Ozirisz-hitét leképező Papnők a szereplők számára láthatatlanul át- meg átszövik az előadást, különös tekintettel a IV. felvonás sírkamra-képére, de mindannyiszor megjelennek, amikor a halál angyala szárnysuhogásának szelét érezzük a darabban. Khell Zsolt egy helyszínt tervezett, ennek folyamatos romlása sugallja az állandó háborús hullámverés Egyiptomra gyakorolt hatását. A díszletfalak egyszerre mutatják az egyiptomi hieroglifák világát és a modern haditechnikát, a díszlet belső világítása az óegyiptomi szakralitást kívánja megidézni. A fegyverek és harci szekerek az ókori egyiptomi művészet és a modern haditechnika anakronisztikus keverékét alkotják. Remete Kriszta jelmezei is az egyiptomi művészetre utalnak. A kőszobrászatból és a falfestményekről ismert, akár modernnek is nevezhető vonalvezetés keveredik valóban modern vonalakkal, a textilek közismert redőzését Remete Kriszta az egyiptomi hierarchiát a textilekre nyomott aranyezüst- és bronzfóliákkal ábrázolja, az egyiptomi arany (sárgaréz) és etióp ezüst (rozsdamentes acélhálós vízvezeték nyomáscsövek) ékszerek világát külön csapat tervezte és kivitelezte a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemről.

Mohácsi János

A jelmeztervező gondolatai

Nincsen Aida divat nélkül. Az egzotikus Kelet meséje Napóleon afrikai háborúja után élénkült fel. Napóleon ugyanis egyiptomi hadjárata közben feltalálta Európának Egyiptomot, és rögtön divatot teremtett vele az empire stílussal Párizsban. Az Aida is a Napóleon utáni kor divatjának, az orientális témák feldolgozásának emelt kalapot. Adódik a fő kérdés a tervező számára, milyen választ adhat ma, ha az Aida lehetséges jelenkori színpadi változatának vizuális világán dolgozik. Mohácsi János rendezése, Khell Zsolt díszletei és jelmezeim közösen alkotják azt az értelmezési háromszöget, amelyen belül az új Egyiptomi Birodalom Budapesten létrejött. A rendezés a modern és az archaikus együttlétében helyezi el a szereplőket. Ebben az egyiptomi kultúrában a gazdagon ragyogó ruhák mögött a falakon a digitális kultúra jelei jelennek meg. A modern gépek között a kifinomult neutrális anyaghasználat a luxus, kiegészítve aranyékszermániával. Mintha ismernék valahonnan ezt a kulturális attitűdöt!

Egyik fő szempontom volt nagyobb egységeket teremteni a különböző szereplői csoportok között. Majdnem azt mondhatjuk, minél előkelőbb valamely szereplő, annál feketébb a ruhája, és annál több ékszert visel. Az anyagok neutrális szövetek, melyeken azonban a szabásminta legtöbbször csak nyomtatott. Egyfajta tervezői újításom ez, a sötétből fel-fel csillanó aranyfény, mely a ruhákon a valódit és az irreálist egy új ruhastílusban ötvözi. A sötét felületeken ragyogó aranylüsztereket láthatunk, akárcsak az egykori empire stílus, az általam tervezett ruhakollekció is a fekete-arany ellentéteket emeli, amikor az egyiptomi elit ruhatárát megalkotja. Az egyiptomi hadsereg alapruhája a jelenlegi hadiipari divat sivatagi khaki színeire épül, melyen megjelennek a nyomtatott felületű egyiptomi ruhaidézetek. Az opera etióp csapatai a mélyvörös színekben különböznek az egyiptomi állami fekete színektől. A ruházat méltó kiegészítői Ádám Krisztián szintúgy minimál stílust követő ékszerei.

Remete Kriszta

A koreográfiáról

Memphiszben vagyunk, Ptah templomának falai közé kerget minket a történet és Verdi kíméletlenül érzékeny zenéje. Ptah teremtő istenhez fohászkodnak papok és papnők, áldásáért könyörögnek Egyiptom, a szent föld megvédéséhez, melyhez az út a bosszú, a gyilkolás és a háború sötét világán át vezet. Az ókori Egyiptomban nem szokásos, de más kultúrákban bevett emberáldozatot a háború mintegy szimbólumaképpen éreztük itt helyénvalónak felhasználni. Verdi fontosnak gondolhatta ezt a pillanatot, nem véletlenül teremtett időt a műben, és komponált magasztos hangulatú zenét. Talán ez lehetett volna az utolsó lehetősége Radamèsnek, hogy meggondolja magát.

A mi előadásunkban egy filigrán, szépséges, szelíd, ám izmos, életerős, fehér ruhába öltöztetett szűz lányt áldoznak fel. Olyan nőt, aki megtiszteltetésnek érzi, hogy meghalhat isten földi szigetén a templomban: ő maga a feltétel nélküli odaadás. Valójában Egyiptom politikai érdekeinek felel meg. Szent igazságok és szent szokások oltárán áldozzák fel. Van egy pillanat a jelenetben, amikor a szűz és Radamès bekötött szemmel állnak szemben egymással. Akkor mindketten egyenrangúak a kiszolgáltatottságukban. A különbség kettejük között az, hogy egyikük önként vette fel a fekete szemfedőt, a másik nem. E nő feláldozását a papok, papnők, katonák és Radamès is áhítattal nézik végig. Odaadása mélyen megérinti őket. Halála példaértékű, önfeláldozása lemossa a derengő kétségeket a taktika és az államvezetés palatáblájáról. A szent kardot szűzi vér mossa. Radamès és Egyiptom elindulhat a háborúba, lelkierejét vélhetően növelte a véráldozat látványa. A sikoly nélküli halál, az elnyelt fájdalom, a hit és az önfeláldozás nemessége összefonódik zenével, mely talán az egyetlen méltó társ ilyen szívszorító jelenetben.

A jelenet megalkotásának folyamatában és a koreográfia kialakítása alatt voltak olyan pillanatok, amikor megéreztük, ha csak egyetlen pillanatig reálisan tekintünk erre az üzenetre, ha valóságként fognánk fel a színpadi fikciót, elviselhetetlen lenne. Miközben a külvilág naponta teremti meg azokat az eseményeket, melyektől a lelkiismeretünk nyugtalan lehet, és – bár oly sok mindenen változtatnánk – nem teszünk semmit, vagy legalább is nem eleget ahhoz, hogy ez a történet elveszíthesse aktualitását. Amikor a tánc elkészült, a szólisták és az énekkari művészek is csatlakoztak a munkánkhoz és kialakult a jelenet végleges formája. Ez volt az a pillanat, amikor páran a szólisták közül és az énekkari művészek közül döbbenten nézték végig az áldozati táncot, miközben énekeltek. Arckifejezésük megváltozott. Aznap mintha az oly sokszor hallgatott zene is máshogyan szólt volna hozzánk.

Bodor Johanna