A csengő
Részletek
Ajánló
Mit tegyünk, ha épp egy szerelmes éjszakai órán megszólal a csengő? Aztán még egyszer megszólal, és még egyszer, és még egyszer? Gaetano Donizetti a rá jellemző bravúros humorral tárja elénk ezt a kínos helyzetet, és megmutatja, hogyan lehet némi furfang és álruha segítségével a nemkívánatos férjet távoltartani hitvesi ágyától. A csengő című Donizetti-vígopera a nápolyi Teatro Nuovo színház egy különösen nehéz időszakában született. 1836-ban mutatták be, amikor is a zeneszerző – és ezesetben egyben szövegíró – a színház igazgatójának és művészeinek szeretett volna segíteni a kolerajárvány és az anyagi gondok okozta nehézségekben. Ez sikerült is, ráadásul új műve pillanatokon belül hihetetlen népszerűségnek örvendett szerte Európában. Az évek során történtek változások a darabban, például az eredetileg prózai dialógusokból recitativók lettek, és a rendkívül komikusnak ható, ám kevéssé érthető nápolyi dialektust, melyet a buffó szereplő beszélt, a komponista engedélyével „lefordították” olaszra. A most az Eiffel Műhelyházban látható produkció Toronykőy Attila, az OPERA rendezőjének elgondolása szerint készült.
Korhatár
Előadások
Bemutató: 2023. szeptember 30.
Cselekmény
Don Annibale, a nápolyi patikus lakodalmát üli a szép Serafinával, ám igyekeznie kell a násszal, mivel hajnalban fontos ügyben már útra is kell kelnie Rómába. Enrico, Serafina korábbi szeretője megfogadja, hogy visszaszerzi a nőt. Tósztot mond az ifjú párra, majd távozik a násznéppel. Annibale hálóruhába, hálósipkába öltözve épp nekilátna házastársi kötelessége teljesítésének, amikor csengetnek a patikában. Az álruhás Enrico az: francia dandy-nek tetteti magát, aki a bálban elcsapta a gyomrát, és orvosságnak bort kér. Míg Annibale a bort hozza, Enrico széttologat minden bútort és lekapcsolja a villanyt. Mire a patikus nagy nehezen visszatalálna az ágyba, újból csöngetnek. Ismét Enrico az, ezúttal énekesnek álcázva magát, akinek elment a hangja, pedig másnap fel kell lépnie; a gyógyszertől azonban visszajön a hangja, s neki is áll a gyógyszertárban gyakorolni a szerepét. Mikor végre távozik az „énekes”, Annibale talál egy üzenetet, mely figyelmezteti őt valamely szörnyű bosszú bekövetkeztére. A patikus komolyan veszi a figyelmeztetést, és utasítja szolgáját, Spiridionét, hogy rögtönzött csapdát állítson fel. Újra csöngetnek – Enrico ezúttal öregembernek öltözve, hosszú listával állít be: „felesége” nyavalyáira kér orvosságokat. Annibale végre elbocsátja az alkalmatlankodót, és rohanna feleségéhez, amikor is beleszalad a felállított csapdába. Újra csöngetnek, újra Enrico az – ezúttal álruha nélkül, és elégedetten emlékezteti a patikust, hogy ideje indulnia Rómába. Annibale kénytelen elhalasztani a nászéjszakát és elindulni a fővárosba. Enrico megígéri neki, hogy helyettesíti őt távollétében...
Média
Kritikai visszhang
"Ez az operatörténet a fiatalokhoz is szól, amit a készítők még véletlenül sem bíztak a véletlenre."
Lengyel Emese, Magyar Nemzet
Operakalauz
Bevezetés
Donizetti amellett, hogy hetven operát komponált, karmesterként, énekesként, brácsásként is működött. A librettista szerepét is kipróbálta, és nem is eredménytelenül (igaz, egy szellemes vaudeville alapján dolgozott). A csengő mind szövegét, mind zenéjét tekintve kivételesen jól sikerült, a helyzet- és jellemkomikum pazar ötvözete. A mű kulcsszereplője a kaméleontermészetű Enrico, aki négy radikálisan különböző karaktert formál meg változatos énektechnikai bravúrokkal. Már Enrico alapkaraktere is fantasztikusan összetett: egyszerre ellenállhatatlanul érzéki férfi és nyilvánvalóan élvhajhász széltoló. Ő maga a létezés sava-borsa, értelme, vonzereje a patikus és metaforikus környezete által reprezentált társadalmi konvenciók között. Van olyan nézet is, miszerint az opera el akarta terelni a figyelmet a nápolyi kolerajárványról, ezért sikerült ilyen jól. Mások szerint épphogy Enrico testesíti meg az ezer alakot öltő (szerelmi) járványt, melyet a patikus nem tud orvosolni. Az opera két abszolút sikerszáma Don Annibale cavatinája („Bella cosa, amici cari”) és Enrico brindisije („Mesci, mesci”).
Csehy Zoltán (Opera138)
A rendező gondolatai
A gyerek- és ifjúsági előadásoknál mindig törekszem arra, hogy ne csupán szellemi, de fizikai értelemben is közel kerüljön a nézőkhöz az opera, ami azt jelenti, hogy az énekesek többször lejönnek a színpadról, a közönség közé. A zenekari árok ötméteres mélysége ebben az életkorban különösen soknak számít, nem egyszerűen elválasztja, hanem távol tartja őket az operától. Fontosnak tartom, hogy a gyerekek lássák, a műfaj számukra is elérhető, hogy az énekesek élőben énekelnek, a zenekar élőben játszik, és azzal, hogy a történet számukra is kézzelfogható közelségben zajlik, hitelessé válik a színészi játék, az énekesi teljesítmény. Ez az előadóknak is jelentős feladat. Az előadás résztvevői semmilyen tekintetben nem „csalhatnak”, egy ifjúsági produkció tökéletes artikulációt igényel, a szituációkat nagyon tisztán kell megfogalmazni, és a szerep mélyére kell menni. Egyiket sem lehet megspórolni ahhoz, hogy végig lekössük a fiatal nézőket.
Az ifjúsági előadások esetében különösen fontos, hogy a színpadon a gyerekek számára ismerős miliőt teremtsenek. Donizetti vígoperája egy gyógyszertárban játszódik, de nincsenek a műben olyan konkrétumok, amelyek a 19. század elejéhez kötnék a cselekményt. A bemutató idején ez kortárs darabnak számított, ezért a 21. században is felfogható mai történetként, világítja meg a rendező a koncepciót. Ezért a díszlet egy hatalmas méretű pirula lesz, a kellékek közé gyógyszertári eszközöket csempésznek be, és természetesen megjelennek az elmúlt évekre oly jellemző maszkok is. Ezek a vígopera műfaji követelményei miatt eltúlozva válnak látványelemmé. A Donizetti-opera egyik legismertebb hadaró jelenetében 84 fajta gyógyszeralapanyagot sorol fel a szerző, Blum Tamás remek magyar fordításában. Ezen elemek vetített feliratok formájában fognak megjelenni, és össze-visszaságukkal egy fergeteges finálé kialakulását segítik elő.
Felgyorsult a közlés, a videoklipek, a TikTok pörgésében sokkal gyorsabban és sokkal több információ érkezik, a gyerekek pedig ehhez a ritmushoz vannak hozzászokva. Ha az a cél, hogy megnyerjük őket az operának, alkalmazkodnunk kell ehhez a világhoz. Ez nem azt jelenti, hogy beavatkozunk a partitúrába, a tempók természetesen maradnak. Vizuálisan szeretnénk jelen idejűek lenni – akár azzal is, hogy az operaénekesek a legfrissebb utcai divatot viselik –, és olyan helyzeteket hoznak létre, ami leköti a fiatalokat.
Toronykőy Attila